Fast love, fast food, fast burn out – a tech age ajándéka?

Egy kép van előttem az egyetemi évekből: ahogyan Skinner, az angol pszichológus egy fekete-fehér videón a galambokat kondicionálja arra, hogy csak bizonyos ingerekre reagáljanak, szelektálják őket. Az elején az állatok minden jelre mozdulnak, mert várják a jutalomfalatokat. Majd később okosan és gyorsan megtanulják, melyik gomb megnyomásával juthatnak hozzá a finom falatokhoz. Végül a gonosz tudós összevissza küldi a jeleket, teljesen megzavarva szegény madárkákat, akik inkább mindig nyomják a gombot, nehogy lemaradjanak a jutifalatról.

Vajon már az emberi elmével is ezt tesszük 2020-ban?

Vagyis teljesen meghekkelhetők vagyunk? Yuval Harari szerint igen.

De nézzük, honnan is indultunk. Nem túl rég, akár még húsz évvel ezelőtt is, az élet sebessége, tempója – a maihoz képest – normálisnak tűnt. Volt idő családi összejövetelekre, hobbira, olvasásra, színházra. A baby boomer és az X generáció egy része még megélhette, hogy relatív gazdasági és politikai biztonságban, stabilitásban van. Az alapszakmájában évről évre egyre tapasztaltabbnak számított, és a fiatalok ezért felnéztek rá. Ha szerencséje volt, és nagy hibákat nem követett el, innen mehetett nyugdíjba. Pénzt is tudott félretenni, egzisztenciát is tudott teremteni.

A mai, millenniumi generáció már a tech age szülötte.

Ők az anyatejjel a hatékonyságot, a gyorsaságot és a multifunkciót szívják magukba. Mondhatnánk, könnyen alkalmazkodnak.

És mi a helyzet az előttük lévő generáció tagjaival? Ők próbálnak alkalmazkodni, több vagy kevesebb sikerrel.

A spirituális tanítások szerint a dinamika és forma korszakában vagyunk. Vagyis egyre gyorsabb rezgések jönnek, egyre gyorsabban történnek majd a dolgok. Már nem a tartalom a legfontosabb, hanem a forma. Egyre több eszközt használunk ugyanannak a feladatnak az elvégzéséhez. Tablet, okosóra, okostelefon. Minimum három-négy helyen nézünk e-maileket, azonnal rögzíthetünk és posztolhatunk mindent. Még este 10-kor is válaszolunk a főnök kérdésére.

És persze megélni és élvezni is egyre gyorsabban akarjuk az életet. Mintha lemaradnánk valamiről. És valóban. Le is maradunk: a saját életünkről. Mert ahogy Müller Péter mondta: „A legnagyobb dolgok a csendben történnek velünk.”

Egyre frusztrálóbb, ahogyan tornyosulnak a nem sürgős, de fontos dolgok: a cipészhez elvinni a kedvenc cipőt, kicserélni az égőt, szelektálni a régi dolgaink között. És egyre több teendő adódik hozzá ehhez a listához, és sosem ér véget. Soha nem tudjuk megélni a rendezettség érzetét magunk körül.

A technológiai forradalom kezdeti ígérete egy hatékonyabb és kényelmes élet volt.

Egyelőre egyik tétel sem bizonyul tartósnak. Hiába a tech transzformáció egyre intenzívebb terjeszkedése, a tőle várt profitnövekedés rendre elmarad. Pedig nő a munkaóra, az állandó jelenlét, már az 5G is itt van. Rengeteg eszköz áll rendelkezésre, hogy gyorsabban és olcsóbban végezzük el a feladatokat. Egyre több élménnyel motiváljuk az embert a nagyobb hatékonyságra. Egyre több az intellektuális stimuláció körülöttünk.

Abban bízunk, hogy ha mi magunk válunk branddé, akkor egyre nagyobb értékünk lesz. És nem vesszük észre, hogy mi magunk leszünk maga a termék is. Amely könnyen továbbadható, ha lejárt a szavatossága. A sebesség miatt ez is egyre gyorsabban megtörténik.

Vagyis a technológia sebességével és az AI komplexitásával egyre kevésbé tudjuk tartani a tempót.

Egyvalamiben viszont biztosan jobbak vagyunk: ez pedig az érzelmi, mentális, majd a fizikai kiégés. Ami minden generációt kezd szépen lassan kiüríteni. Főleg a millenniumi nemzedéket, de majd követik őket a Z-sek is. Persze, azért ne felejtsük el, itt vannak az X-esek is, akik életkori alapon is produkálják a tüneteket, amelyeket a felzárkózás csak felerősít.

Most már azt mondjuk, hogy fittség és fiatalosság tekintetében a 40-50-es az új 30, kiégés szempontjából viszont a 20-30-as lett az új 50.

A digitális nomádok életmódja igyekszik hibrid megoldást találni az állandó jelenlét, a munka, az alkoholizmus és a szabadság paradoxonára. Ezért fontos számukra az utazás, és kevésbé az egzisztencia. Amelyről már pontosan látják, hogy egyre nehezebb elérni azt, amit a szüleik.

Megoldásként nagyon sok startup születik a befektetés azonnali megtérülésének, a meggazdagodásnak az ígéretével. És rendre egyre több bukik el. Mert nincs kitartás, fegyelmezettség és megküzdési képesség. Honnan is lenne? Ha mindent azonnal megkaphatunk, ha elromlik, csak lecseréljük. Az eszközt, a terméket, az embert.

A Covid lehet, hogy pont időben adott nekünk erre vonatkozó figyelmeztetést.

Jó dolgokat is tanított. Például, hogy átértékeljük az életünket, azt, hogy hogyan élünk. Élünk-e egyáltalán, vagy csak túlélünk? Néha megjutalmazva magunkat „falatokkal”, de gyorsan utána visszasietünk, hogy újra „nyomkodjuk mi is a gombokat”.

A home office ezt a hibrid létformát mutatta meg minden korosztálynak. Nyilván a millenniuminak ez nem volt új, az X-ek és a baby boomerek meg felfedezték ebben a lehetőséget. Ezért is ragaszkodnak hozzá most már olyan sokan.

Megnőtt újra az online közösségi kapcsolódás helyett a valódi, fizikai érintés, a beszélgetés és egy-egy szimpla találkozás értéke is.

Vagyis mindarról, amit stabilnak és jónak hittünk az elmúlt tíz évben felépített rendszereinkben, kiderült, hogy egy pillanat alatt össze tud omlani, és most pont az ellenkezőjét keressük. Ezt hívják a tudományban paradigmaváltásnak. Ez ott mindig a letisztulás szakasza. Vagyis megtalálják az egymásnak ellentmondó irányok egy közös metszetét, amely egyszerre foglalja magába a két oldal értékeit.

Ebben a vezetőknek is óriási szerepük van.

Hiszen ma már nemcsak a jól ismert gazdasági válság hatásaival kell megküzdeniük, de a járvány okozta bizonytalanság radikálisan átalakítja a munkavállalók motivációját, gondolkodását és értékrendjét. Vagyis a hozzáállásukat, a viselkedésüket egy helyzetben. Csak a rugalmasan alkalmazkodni tudó, kockázatot vállalni képes, belső kontrollal rendelkező, nyitott gondolkodású vezető képes a teljesen ismeretlen helyzetben stabilan működni, az, aki a technológiai transzformáció és profit mellett a humán szempontokat is egyenértékűnek tekinti.

Nekünk is el kell döntenünk, hogy mennyire kötődünk a gépekhez, kütyükhöz, a rendszerekhez és így az egyre erősebb kontrollhoz. Ez az elmének fontos. Ezzel őt kondicionáljuk, mint Skinner a galambokat. Kapcsolódni az emberekhez, a természethez, akár a transzcendenshez, az ismeretlen, új dolgokhoz pedig azt jelenti, hogy beleengedődünk az élményekbe. Elengedjük a kontrollt, kifejezzük magunkat szabadon, az érzelmeinket, kíváncsiságunkat, szeretetünket egymás és magunk iránt is, vagy akár valamilyen kreatív tevékenységben jelenítjük meg azt. Ez az alapja az érzelmi intelligenciának is, annak is, hogy humán módon létezzünk. És ne felejtsük, annak is, hogy kapcsolatba kerüljünk magunkkal, hogy többet tudjunk magunkról: kik vagyunk, mire hogyan reagálunk, mik a határaink, mit szeretnénk és mit nem.

Ezt élhettük meg mindannyian rövidebb vagy hosszabb ideig a lezárások alatt.

Muszáj volt magunkkal is találkozni. A vírus mindenkit tanított, és ettől a pozíció sem védett meg.

Minél kevésbé ismeri magát valaki, minél kevésbé tiszta és felvállalt az identitása, minél gyengébb a belső kontrollja, annál inkább hajlamos másoknak, külső ingereknek alárendelődni. Mások által meghatározott utat követni, gondolkodás nélkül. Jó lenne, ha még időben a kezünkbe vennénk a kontrollt az életünk és az agyunkat érő ingerek felett. Hogy minél kevésbé a gépek és a külső környezet által kondicionált galambok legyünk.