Európa „zöld-Kína”-kihívása

Az ENSZ nemrégiben tartott közgyűlésén Hszi Csin-ping kínai elnök közölte: országa arra fog törekedni, hogy 2060-ra karbonsemlegessé váljon. Ez igen nagyra törő bejelentés volt, amely több figyelmet érdemel – nem utolsósorban az Európai Unió részéről.

Kína a fosszilis üzemanyagokból származó globális szén-dioxid-emisszió csaknem 30 százalékát bocsátja ki, ez kétszerese az Egyesült Államok és háromszorosa az EU által kibocsátott rátának. A kínai emisszió ráadásul valószínűleg tovább fog emelkedni – Hszi Csin-ping csak azt ígérte meg, hogy Kína kibocsátása 2030-ra tetőzik –, miközben az EU már az emisszió újabb 30 százalékpontos csökkentését tervezi.

Ez azt jelenti, hogy 2030-ra Kína emissziója négyszer-ötször haladhatja meg az EU kibocsátásának mértékét. Emiatt Kína karbonsemlegességének jóval nagyobb hatása lenne a klímára, mint az európai törekvéseknek.

A karbonsemleges Kína egyelőre bizonytalan politikai törekvésnek tekinthető. A következő lépés a párizsi klímamegállapodás szerinti hivatalos kínai kötelezettségvállalás lenne, amelyet világos és hiteles tervnek kellene követnie (konkrét célkitűzésekkel) a kötelezettségvállalás teljesítése érdekében.

Kína valószínűleg megteszi ezeket a lépéseket. Elvégre a klímavédelem az a szakpolitikai terület, ahol globális vezetővé válhat a közeli jövőben. Továbbá, bár Kína megtakarítási rátája valamelyest csökkent, még mindig jóval többet takarít meg, mint Európa vagy az USA. Ez azt jelenti, hogy van lehetősége befektetni a tőkeintenzív megújuló energiák terén.

Mindezt elősegíti, hogy a megújuló energiák költsége olyan szintre esett, hogy képesek felvenni a versenyt a fosszilis üzemanyagokkal. Ahogy a tapasztalatok mutatják – például az akkumulátoroknál –, amikor a termelés mértéke erősen nő, az egységnyi költségek tovább csökkennek, egyre nagyobb mértékben. A kínai piac méretéből adódóan az ilyen technológiák ottani használatának messzemenő következményei lesznek a globális zöldátalakulás szempontjából.

Valójában a kínai piac már most is megváltoztat olyan szektorokat, amelyek döntő fontosságúak a zöldátalakulás szempontjából (például az energiaszektor és az autóipar), bár ez a folyamat összetett módon zajlik. Kína a világ legnagyobb piaca mind a belső égésű motorral hajtott autók, mind az elektromos járművek terén.

Az elektromos járművek meghajtásához szükséges villamosenergia azonban még mindig széntüzelésű erőművekből származik, amelyek, amellett hogy üvegházhatású gázokat bocsátanak ki, a helyi környezetet is szennyezik. Kína azonban minden más országnál többet fektet megújuló energiába.

Ha Kína teljesen elkötelezi magát a zöldátalakulás mellett, az olyan technológiák, mint az elektromos járművek és a megújuló energiák, valószínűleg egyre olcsóbbak és hozzáférhetőbbek lesznek, és ennek konkrét következményei lesznek Európára nézve. Először is,

Kína zöldelköteleződése kivitelezhetetlenné tenné a karbonhatáradót (carbon border tax), amely az Európai Bizottság klímavédelmi stratégiájának központi eleme.

(A carbon border tax szerint különadóval sújtanák azokat az importtermékeket, amelyeket olyan országban állítanak elő, ahol az EU-hoz képest kevésbé szigorúak az emisszió csökkentését szolgáló előírások – a szerk.)

A párizsi klímamegállapodás, hasonlóan a korábban elfogadott kiotói jegyzőkönyvhöz, azon az elven alapul, hogy eltérő módon kezeli a feltörekvő gazdaságokat, amelyek jóval kisebb mértékben járultak hozzá a klímaváltozáshoz, mint a fejlett országok. Igen nehéz lenne az EU számára igazolni a határadót egy olyan országgal szemben, mint Kína, amely bár jóval szegényebb ország, mint az EU, hasonló zéróemissziós vállalásokat tett.

Továbbá a karbonhatáradó csak olyan alapon védhető, ha a külföldi termelés jóval karbonintenzívebb, mint az európai termelés. Ez most részben igaz lehet Kína esetében, azonban nem sokáig. Modern és hatékony acélgyártó üzemek ugyanis Kínában, nem pedig Európában épülnek.

Ha Kína megvalósítja régóta tervezett emisszió­kereskedelmi rendszerét, és kiterjeszti az iparra is, megszűnik az EU jogalapja arra, hogy karbonadót vessen ki a kínai importra.

Kína zöldátalakulása egy másik kihívást is jelent az EU számára: azokat a technológiákat, amelyeket az EU-ban használnak, gyakran a kínai kormányzat támogatásával fejlesztik és gyártják le. Mit kellene az EU-nak tennie, amikor ilyen állami támogatású technológiák érkeznek az országaiba?

Ez a dilemma nem új keletű. 2013-ban az EU antidömping- és szubvencióellenes vámokat rótt ki a kínai napelemekre. Az intézkedést fokozatosan visszavonták, és 2018-ban meg is szüntették. Az EU meg akarta védeni a helyi napelemgyártókat, de legalább ennyire fontos volt a megújuló energia világpiaci áron való megszerzése is a fenntarthatósági célok elérésének támogatására.

Az még a jövő zenéje, hogy az EU miként reagál a Kínából érkező zöldtechnológiákra. Ami már most egyértelműnek látszik: Kína kettős szerepben (amelyet az Európai Bizottság már felismert), versenytársként és partnerként fogja formálni a zöldátalakulást, oly módon, hogy Kína segíti az EU saját céljait és intézkedéseit, ám kihívást is intéz majd ellenük.