A globalizáció árt az innovációnak?

A globalizáció ösztönzi az innovációt – valami ilyesmit állít a megszokott vélekedés. Egyre több bizonyíték azonban azt mutatja, hogy ezt a feltételezést, mint oly sok gazdasági szólamot, újra kell gondolni. A hagyományos vélekedés Gene M. Grossman és Elhanan Helpman 1991-ben megjelent tanulmányán alapul, amely kimutatta, hogy a nagyobb, integráltabb piacok megteremtésével a globalizáció fokozza a hatékonyságot, bátorítja a specializációt, és a profitvezérelt cégek számára növeli az ösztönzőket a kutatás-fejlesztésbe történő beruházásokra. Ezek pedig az innováció globális szintjét növelték. A Kína globális hatására vonatkozó friss kutatások azonban azt jelzik, hogy a globalizáció és az innováció közötti kapcsolat nem ennyire egyértelmű. 

Egyfelől Nicholas Bloom és kollégái arra jutottak, hogy a Kína jelentette nagyobb verseny hozzájárult a szabadalmak számának növekedéséhez Európában. Másfelől David Autor és kollégái arra mutattak rá, hogy a „Kína-sokk” csökkentette az innováció mértékét az Egyesült Államokban. Mi magyarázza az eltérő következtetéseket? Az egyik lehetséges válasz a feldolgozóipari változásokban rejlik. A feldolgozóipar hagyományosan az a szektor, ahol a legtöbb innováció történik. A gazdag országokban azonban – különösen az USA-ban – a feldolgozóipar részesedése a termelés és a foglalkoztatás terén évtizedek óta csökken, ahogy a multinacionális cégek a munkaintenzív termelést alacsonyabb bérű gazdaságokba, például Kínába vagy Kelet-Európába helyezték át. 

Az, hogy a feldolgozóipari munkahelyek megszűnése aláássa-e az innovációt, nagymértékben attól függ, hogy az adott multinacionális cég miként működik.

E téren különös fontosságú, hogy a termelés helyszíne és az innovációs tevékenység helye között milyen kapcsolat áll fenn. Ha egy cég teljesítménye a két helyszín közötti közvetlen kapcsolattól függ, akkor a termelési és az innovációs tevékenységeket földrajzilag közel kell kialakítani, máskülönben az innováció mértéke valószínűleg csökkenni fog. Ha azonban a cég menedzsmentje elősegíti, és irányítja a munkavállalóik két csoportja közötti információáramlást, akkor a két tevékenység földrajzi közelsége kevésbé számíthat. Ez fenntartja az innovációt a fejlett gazdaságokban, még ha a termelés a Föld másik végében zajlik is.  

A termelésnek a kommunizmus bukása után Kelet-Európába történő áthelyezését vizsgáló kutatásaim megerősítik ezt az értelmezést. Az 1990-es években a kelet-európai országokban alacsonyabb volt az egy főre jutó jövedelem, azonban a munkavállalók képzettsége magas szintű volt, különösen igaz ez a mérnöki területeteken. Ez ideális helyszínné tette ezeket az országokat az alacsony költségű innováció szempontjából.

Ez különösen vonzó volt Németország és Ausztria számára. Mindkét ország jóval gazdagabb, földrajzilag pedig közel volt, ráadásul súlyos szakemberhiánnyal küzdöttek. Az ezt követő években a német és osztrák cégek nemcsak a gyártást, hanem olyan tevékenységet is Kelet-Európába vittek, amelyek speciális képzettséget és fontos kutatási tevékenységeket igényeltek. 

1990 és 2001 között a Kelet-Európában működő osztrák leányvállalatok ötször annyi felsőfokú végzettségű embert alkalmaztak a teljes munkaerő-állományuk arányában, mint az anyacégük. Emellett 25 százalékkal több kutatási szakembert foglalkoztattak.

Hasonlóképpen a kelet-európai német leányvállalatok háromszor annyi felsőfokú végzettségű munkavállalót alkalmaztak, illetve 11 százalékkal több kutatót, mint az anyacégeik. 

A német multik a cég szervezeti struktúráját átültették a kelet-európai leánycégekbe, és német menedzsereket állítottak az ottani cégek élére. Ez biztosította, hogy a kelet-európai kutatólaborokban létrehozott tudás visszaáramoljon az anyacéghez, amelynek így nagyobb kontrollja volt az innováció felett. 

Ezzel szemben az osztrák multik – amelyek maguk is jórészt külföldi cégek leányvállalatai – a kelet-európai leánycégeik szervezeti struktúráját a helyi viszonyokhoz adaptálták, és több helyi menedzsert alkalmaztak.

Emiatt a leánycégeik önállóbban hozhatták meg az innovációs tevékenységekkel kapcsolatos döntéseket. Semmilyen mechanizmust nem alkalmaztak annak garantálására, hogy a leánycégek által létrehozott tudásból az anyacég is profitáljon.  

Az elmúlt évtizedben Németország gazdasága jellemzően fellendülőben volt, miközben Ausztriát alacsony növekedési ráta és magas munkanélküliség jellemezte. Ausztria gondjai akár a Kelet-Európával való fordított innovációs specializációból is eredeztethetők. 

Ahogy Németország esete mutatja, az innováció nem függ a termelés helyszínétől. A nagyon eltérő osztrák és német tapasztalatok szerint a gyártás külföldre helyezése önmagában nem szükségszerűen ássa alá az innovációt. Ha az anyacégek alkalmaznak mechanizmusokat a leánycégeikben előállított tudás elsajátítására, akkor kihasználhatják a globalizáció – beleértve egyes tevékenységek külföldre helyezésének – előnyeit, anélkül, hogy az innováció mértéke csökkenne.