„Kézműves” bányászat

Veszélyben Földünk légköre! – hirdetik aggódó mozgalmak, nemkülönben egyre erősödő politikai erők. Erősek a követeléseik is: mihamarabb igen kemény intézkedéseket kell hozni. Például az Európai Unió vezetői szerint 2030-ig, tehát igen rövid időtávon belül be kell tiltani a belsőégésű motorokkal működő új autók eladását. Amellett minél nagyobb részt kell biztosítani a megújuló „üzemanyagokkal”, a széllel, napsugárzással, vízzel, földhővel üzemelő villamosenergia-termelésnek. 

Biztató tervek, előrelátó, nagyvonalú jövőképek. Ám, tudjuk, az ördög a részletekben rejlik. Nézzünk meg e részletekből néhányat!

A villamos hajtású autókat akkumulátorok üzemeltetik. Az olyan kisebbekhez, mint például az én kedves Toyota Yarisom, elég lenne négy is, de egy szép nagy SUV-hoz már hat, sőt inkább nyolc kell. Egyelőre azonban még egyáltalán nincs megoldva a nagy földi szállító járművek, kamionok, trélerek hajtásának teljes villamosítása, nem is szólva a légi és a nagy tengeri járművekről. Márpedig ez utóbbiakra egyre nagyobb feladat hárul, ha a világ, elsősorban a fejlett régiók gázellátását jelentős mértékben cseppfolyósított megoldással (LNG) akarják biztosítani. De egyre több akkumulátor kell az informatikai eszközökbe, a laptopokba, a mobiltelefonokba, a napelemekkel melegítő-világító házakba, no meg még seregnyi új eszközbe. Igen nagy akkumulátorhasználó az egészségügy és az ipar is.

Nyilvánvalóan egyre több akkumulátorra van már most – és a nem is távoli jövőben lesz még inkább – szükség.

Jelentős gond, hogy a modern akkuk fő alkotóelemei, a lítium meg a kobalt nem elosztva fordulnak elő a Földön, hanem egyes helyeken, térségekben többé-kevésbé koncentráltan. Elsősorban egy igencsak elmaradott uralmú afrikai országban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban (a korábbi Zaire). Innen, a világ rézellátásában döntő szerepet játszó helyről származik (mintegy a rézbányászat kísérőjeként) a világ kobaltellátásának mintegy kétharmada (jelentős kitermelő még Oroszország, Kazahsztán és Ausztrália). Valójában mi a gond ezzel? Az, hogy ez az afrikai ország egyúttal a világ egyik legelmaradottabb, kemény önkényuralom alatt tengődő országa, amelyben az értékes bányakincsek jelentős részét rettenetes körülmények között, mi több, nem is kis arányban gyermekmunkával termelik ki (egyes nemzetközi szervezetek becslése szerint gyerekek dolgoznak a bányák 25-30 százalékában is). Ehhez járul még egy további nagy aránytalanság: az ország 19 bányájából immár 15 kínai tulajdonban van. 

A bányászat mindenütt, még a fejlett országokban is, a veszélyes tevékenységek közé tartozik. Fokozott a veszély Kongóban az úgynevezett „kézműves” bányákban, vagyis olyan helyeken, ahol az ércet lényegében kézi erővel termelik ki, egyszerűen kicsákányozzák a felszínről. Nem elszórt, egyedi esetekről van szó, komoly értékelések szerint ilyen munkából származik a kongói kobaltnak mintegy 15 százaléka! Ami igazán nem csekély mennyiség, hiszen ez körülbelül annyi, sőt valamivel több is, mint amennyi a világ második kobaltszállítójától, Oroszországtól származik.

Nyilvánvaló, hogy a kézi kitermelés igencsak veszélyes tevékenység, ráadásul erősen környezetszennyező. Számos esetben omlanak be a hevenyészetten kikapart lelőhelyek, maguk alá temetve az ott dolgozó embereket, nem is szólva az alig nyolc-tíz éves gyerekekről. Az Amnesty International még 2016-ban közreadott egy megrázó jelentést arról, hogy milyen emberáldozatokkal jutunk hozzá akkumulátoraink egyik alapvető anyagához. Akkor jó néhány nagy elektronikai és autógyár bejelentette, hogy nem fog átvenni kézi bányászatból származó kobaltot. A BMW például közölte, hogy kizárólag Ausztráliából és részben Marokkóból vásárolja az anyagot. Vállalatóriások, köztük például a Tesla és a Google létrehozta a Fair Cobalt Alliance-t (Tisztességes Kobalt Szövetség), amely elősegíti a kézi munkával működő bányák biztonságának növelését, és távol tartja a gyerekmunkát.

Azóta eltelt hat év, de a helyzet alapvetően változatlan. Voltaképpen érthető, hiszen becslések szerint nagyon sok embernek, akár 150-200 ezernek ad megélhetést a bányászat ezen módja.

Ráadásul a bányászok igazán nyomorúságos keresetét is megcsapolják. A törvények szerint a bányászoknak úgynevezett szövetkezetekhez kell tartozniuk, ezek azonban gyakorta álcázott bűnszervezetek, amelyeket keményfiúk uralnak. A kibányászott ércek átvételekor is gyakorta becsapják őket hamisan beállított mérlegekkel és spektrométerekkel.

Ha a beharangozott intézkedéseket valóra váltják, és lényegében két évtized múlva már csak elektromos hajtású autókat lehet eladni (vagy hidrogénhajtásúakat, viszont ennek az üzemanyagnak az előállítása igen sok villamos energiát igényel), a mostaninak akár a többszörösére emelkedhet a meghajtó akkumulátorok alapanyagai iránti igény. 

Vagy talán mégsem? Napjainkban is szerte a világban kiváló tudományos központokban és nagyvállalati laboratóriumokban kutatják nagy erőkkel az igen fontos és elterjedt akkumulátorokat felváltó, más működési elveken alapuló megoldások kifejlesztését. És akkor a szegény kiszolgáltatott kézműves bányászok más, talán jobb – ámbár igencsak valószínű, hogy legalább ennyire veszélyes – foglalkozások után nézhetnek. Mert esetleg az új eszközökhöz is ritka, egyes helyeken koncentráltan előforduló anyagok kellenek, amelyeket érdemes akár veszélyes körülmények között is a felszínre hozni.