Nyitottnak maradni, de mennyire – erősödő techno-nacionalizmus a világban
Az elmúlt évtizedekben az amerikai kormányok támogatták a digitális technológiák használatának elterjedését, amitől – a gazdasági érdekeken túl – a nemzetközi együttműködés erősödését és a nyugati értékek terjedését is remélték. Ez a szemlélet a közelmúltban azonban jelentősen megváltozott. A mélyülő geopolitikai és gazdasági ellentétek miatt egyre több állam hoz a saját piacát és technológiai fejlesztéseit védő intézkedéseket. A Kína és az USA közti feszültség növekedése miatt a globális technológiai együttműködésre vonatkozó vízióról Washington egyre inkább áttér a „technológiai nacionalizmusként”, vagy az angol nyelvű kifejezésből kiindulva röviden „techno-nacionalizmusként” leírt politikára.
A fogalom definícióját valójában már 1987-ben megfogalmazta Robert B. Reich, a Harvard Egyetem professzora. E szerint a koncepció egy olyan technológiai és innovációs stratégiára vonatkozik, amelyik önellátásra törekvés révén biztosítana autonómiát az adott nemzetállam számára a riválisaival szemben. Érdekes módon Reich professzor a fogalmat először Japán kapcsán használta, mivel az ázsiai ország gyors ipari fejlődése az 1980-as években már az amerikai gazdaság érdekeit veszélyeztette, így felmerült az igény annak megakadályozására, hogy a japán versenytársak hozzáférjenek az amerikai technológiai újításokhoz.
A techno-nacionalizmus újbóli előretörése napjainkban annak is köszönhető, hogy a nagyhatalmi versengés ismételt megjelenése egybeesik a világgazdaságot átalakító negyedik ipari forradalommal. Az új techno-nacionalizmus ugyanakkor számos tekintetben különbözik a Reich professzor által az 1980-as években leírt politikától. A hagyományos techno-nacionalizmus elsősorban a hazai iparágak versenyképességének erősítésre helyezte a hangsúlyt, és gazdaságfejlesztési logikát követett, ezzel szemben napjaink irányzata a rivális országok iparának gyengítését helyezi fókuszba, és nemzetbiztonsági logikát tükröz.
A hagyományos koncepció ki akarta használni a globalizáció előnyeit a nemzetgazdaság fejlesztése érdekében, míg napjainkban a techno-nacionalista politika szembemegy a globalizációval úgy, hogy akadályozza a technológiák áramlását a saját állam és a rivális országok között.
A techno-nacionalizmus jelenlegi formáját támogatók leggyakrabban azzal érvelnek, hogy a napjainkban zajló, robbanásszerű technológiai fejlődés olyan új függőségi viszonyokat eredményez az egyes országok között, amelyeknek nemzetbiztonsági következményei vannak, ezért a nemzeti kormányoknak meg kell előzniük, hogy riválisnak tekintett országok felé kritikus kitettség alakuljon ki. Ugyanakkor több ország példája is mutatja, hogy a techno-nacionalizmus nem jelent teljes bezárkózást, és kombinálható egyfajta „nyitott ajtók” politikával. Ennek a stratégiának egyik fő képviselője Kína, amely állam a nyitás és a globalizáció előnyeit is a nemzetgazdasági és nemzetbiztonsági célok eléréséhez használja fel. Ázsia más fejlődő gazdaságai szintén alkalmaztak hasonló piacösztönző technológiai stratégiákat, amelyek támogatják a külföldi tőke beáramlását, ám azt technológiai transzferhez és a helyi gazdaság érdekeihez való adaptációhoz kötik, az állami fejlesztési célok elérése érdekében. A techno-nacionalista politikával szembeni érvek pedig főként azt hangsúlyozzák, hogy napjaink globalizált világában a nemzetgazdaságok és a vállalatok technológiai szempontból kiegészítik egymást, ami lehetővé teszi egyfajta co-opetiton logika érvényesülését, vagyis a versengés és az együttműködés egyidejű megvalósulását. Napjaink világszinten összekapcsolt technológiai értékláncai sokkal összetettebbek, mint akár egy évtizede voltak, számos multinacionális vállalat köt egymással licenc- és technológiamegosztási megállapodásokat, vagy fejleszt közösen új megoldásokat. A technológiai nacionalizmus jelenlegi formája ezért akadályozza a határokon átnyúló K+F együttműködéseket, és a piac széttöredezettségéhez, illetve egymással nem kompatibilis szabványok kialakuláshoz vezethet.
A fentiekből kiindulva arra lehet számítani, hogy a következő évtizedben a nyitottság optimális szintjének meghatározása lesz a nemzeti technológiai stratégiák legfontosabb kérdése.
Erre a kihívásra várhatóan országonként eltérő válasz fog születni, de minden esetben szükséges lesz intenzívebb párbeszédre a technológiai szakértők és a politikai döntéshozók között, annak érdekében, hogy technológia „sötét oldala” miatti jogos aggodalmak ne vágják el a gazdaságok nyitottságát, a nemzetközi tudásmegosztást és a technológiai konnektivitást.
A globális technológiai kapcsolati háló megőrzését jelenleg leginkább az veszélyezteti, hogy elsősorban a nyugati politikusok nyilatkozataiban a technológia egyre inkább összekapcsolódik az ideológiával és a politikai értékekkel. Nyugaton egyre nagyobb teret kap a nézet, miszerint ha az autoriter rezsimek Kínától szerzik be az emberek megfigyelésére és állami kontrolljára alkalmas korszerű technológiát, azzal a kínai politikai berendezkedés is terjedni fog a világban, és egyfajta „techno-autoritarianizmus” kontra „digitális demokrácia” szemben állás alakul ki. Ugyanakkor a játék valójában csupán az Egyesült Államok szemszögéből nézve zéró összegű, mivel Kína felemelkedésével elveszítheti globális szuperhatalmi szerepét. Az USA-étól eltérő világpolitikai és világgazdasági súlyukból adódóan a Washingtonnal szövetséges országok perspektívája is más kell, hogy legyen, ezért saját érdekeiket követve kell megtalálniuk a technológiai nyitottság optimális szintjét a szövetséges és a riválisnak tartott államok esetében egyaránt.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.