A várakozás élménye

Itt a nyár, talán egy lehetőség arra, hogy személyes témákon gondolkodjunk, visszaemlékezzünk, teóriák, menedzsment-tanácsadás meg szakmázás nélkül. Tisztán látom magam előtt, amikor 1983 karácsonya előtt nagymamámmal állunk a győri Arrabona áruház ABC-je előtt, mert végre banán jött. Világosan emlékszem, amikor az UU-s rendszámú Dacia TLX autót több év után végre átvettük 1988-ban, és a kertszomszéd elismerően bólogatott. Egy szerencsés generáció tagjaként a rendszerváltás után egyre kevésbé kellett várni, minden azonnal elérhetővé vált, aztán hirtelen, a 2010-es években pedig minden (és mindenhol) már szinte másodpercek alatt, szuperszonikus sebességgel, azonnal karnyújtásnyi távolságra került.

Aztán jött 2020 márciusa. A sebességváltó üresbe állt, a GPS kikapcsolt, az útvonaltervező csak nem indul, amikor nem tudjuk, merre van az arra. Hónapok óta mint az elveszett frigyládát, úgy keressük a választ, hogy mi is lesz most. Mi lesz szeptemberben, hogy ügyfeleink visszatérnek-e az irodákba, mi lesz októberben, érkezik-e a várt második hullám, és mi lesz 2021-ben, vajon lesz-e úgy, ahogy régen volt.

Van egy közösségi élménye az egésznek. Konferenciahívásokban ezen a héten az Egyesült Államok több pontján, Bulgáriában, Németországban, Olaszországban és Vietnámban jártam, de bekukkantottam a Fülöp-szigetekre is. A globális közösség együtt vár, együtt spekulál, és próbál forgatókönyveket gyártani. Sokan már azt mondják, 2020-tól egy az egyben el kell búcsúznunk (milliók várják a szilveszteri pezsgőpukkanást), az összes tervezett konferenciát, ahol részt vettem volna az idén, már lemondták.

A nyár most egy kicsit segít, hogy a tihanyi apátságról letekintve minden olyan természetesnek tűnjön, de nem szabad elfelejtkeznünk, hogy csak 60 nap, és itt lenne az ideje, hogy a munkahelyen teljes sebességgel továbbmenjünk. Egyénként engem igazán meglep, hogy a kimaradt gazdasági teljesítmények ellenére mindenki nyaral. Én azt vártam, hogy idén a pihenés elmarad, és a gazdaság szereplői maradnak akár a négy fal között otthon, de megpróbálják behozni a lemaradást. A lelki leterheltséget ki kell pihenni, ez világos, az egyensúlyt vissza kell hoznunk, de a serpenyő egyik feléből azért sok minden hiányzik.

Vérmérsékletünk és önszabályozásunk alapján látjuk sötéten vagy bizakodva a jövőt. Látjuk a világvégét, vagy az újabb hatalmas ugrási lehetőséget. Bármelyik végén helyezkedünk el a skálának, fontos lenne, hogy mindkét esetre felkészüljünk. Felkészüljünk és tervezzünk. Ugyanazt szeretnénk folytatni, vagy valami teljesen mást? Elindulunk-e az egyetlen világos irányba, a mindent átszövő digitalizációval való végleges békekötés felé, vagy megpróbálunk túlélni? Az előbbivel magyarázható, hogy globális szervezetünk egyetlen üzletága fejlődött eszméletlen sebességgel, szinte mindenhol, kisebb-nagyobb HR-tanácsadó cégek százai kerestek meg bennünket, hogy viszonteladóvá váljanak, szolgáltatási körüket bővítsék, hogy több lábon tudjanak állni, ráadásul egy digitálisan elérhető megoldással.

A strandon fekve, a sudokuból feltekintve, a következő lépésünk megtervezése közben vagy után a következő nagy lépésünk átgondolása sem maradhat el. Ha nem lépünk, az is lépés, de a lépés is felállással kezdődik. A hullám elsodor, ha nem tudunk rá stabilan felállni, a hullámok már csak olyanok.