Mivel támogathatja a magánegészségügy az állami ellátórendszert?

Orvosi egyetemistaként szinte minden gyakorlatomat Németországban töltöttem. Dolgoztam 13 ezer fős kisváros kórházában, megfordultam több kórházat működtető hálózat városi kórházában, és volt szerencsém bepillantást nyerni Németország egyik legnagyobb és legismertebb egészségügyi intézményének, a Heidelbergi Egyetem klinikájának a működésébe. Lenyűgözött a német egészségügy szabályozottsága. Világos feladatok, átlátható keretek, elvárások és lehetőségek. Már-már bosszantó volt, hogy itt minden ennyire „tüchtig”, de azonnal tudtam, hogy ezt a szemléletet Magyarországra is el szeretném hozni, és a tapasztalataimat itthon fogom tudni kamatoztatni.

Egy szakmai csapat 2004-ben végre összeállt, és csak egy cél lebegett a szemünk előtt: felépíteni egy hatékony rendszert, amelyben minden figyelem két szereplőre irányul, a betegre és a gyógyítóra. Olyan támogató informatikai és minőségirányítási rendszert álmodtunk köréjük, amelyben a betegnek a gyógyulásra, az orvosnak pedig csakis a gyógyításra kell koncentrálnia. Így született meg az egészséghálózatunk, amely ma már 19 szakmai központtal működik. Az elmúlt másfél évtizedben csaknem száz orvossal dolgoztunk együtt, köztük számos szakmai nagysággal, például Nékám Kristóf professzorral és dr. Polgár Marianne-nal a Budai Allergiaközpontban, Balázs Csaba, Szabolcs István és Góth Miklós professzorokkal az Endokrinközpontban vagy Blaskó György professzorral a Trombózisközpontban.

Sokan kérdezik tőlem, hogy mit gondolok az állami ellátórendszer és a magánegészségügy kapcsolatáról, hogyan lehet harmóniát teremteni a két rendszer között. Én úgy látom, hogy a magánegészségügy több területen is erősítheti, támogathatja az állami ellátórendszert. Ez utóbbi nagyon nehéz helyzetben van, sokan nem gondolnak bele, hogy

egyszerre kell minden ellátott számára biztosítania az ellátás teljes vertikumát falutól a fővárosig, alapellátástól a csúcsbeavatkozásokig minden beteg számára standard, egységes szinten, zárt erőforráskeretből.

Ennek az a következménye, hogy az állami ellátás belekényszerül egy jó értelemben vett tömegtermelésbe, amelyet a sablonosított eljárások és a rendkívül gyors, pörgő munka jellemez. Ezzel párhuzamosan viszont látjuk, hogy a betegek igényei nem standard módon és nem egységesen fogalmazódnak meg. A magánegészségügy ebben tudja kiegészíteni és erősíteni az állami működést. Olyan ellátási formákat és tartalmakat tud nyújtani, amelyek színesebbé, életközelibbé, személyre szabottabbá teszik mind a gyógyulást, mind a gyógyítást.

Nagyon fontos erőssége a magánellátásnak, hogy gyorsan tud reagálni a tudomány változásaira, rugalmasabban tud bevezetni új eljárásokat, ezáltal lehetősége van olyan egyedi technológiák használatára is, amelyeket az állami rendszer még nem tudott befogadni.

Ilyen speciális eljárás például a teljes testtérképes és mesterséges intelligenciát használó anyajegyszűrő rendszer vagy akár a hétnapos, sportolás közben is használható speciális Holter EKG, illetve a gyógyszerallergia-teszt, amelyek, reagálva a páciensek igényeire, már elérhetők az országban. Nemcsak egy-egy eljárás lehet hiánypótló, léteznek adott betegcsoportra specializált, komplex magánszolgáltatók is, amelyek között van már az országban olyan, ahol trombofíliás kismamákat segítenek az orvosok abban, hogy fokozott véralvadékonyságuk ellenére egészséges újszülötteknek adhassanak életet.

A magánegészségügy lassúbb, nyugodtabb munkát tesz lehetővé az orvosoknak, így nagyobb a mozgásterük a betegek ellátásában. Rugalmasabban tudnak reagálni az egyedi igényekre, nem zakatol a kezük alatt a futószalag, nem kopogtat a következő beteg, van idő válaszolni a páciens kérdéseire.

A betegek részéről teljesen jogos igény az is, hogy bizonyos helyzetekben szeretnének alaposabb ismeretekre szert tenni, megalapozott egészségügyi döntéseket hozni, és ehhez második, harmadik vagy sokadik orvos véleményét is kérni. Azt vallom, hogy a betegekre is aktív szereplőként kell tekintenünk, akiket lehet és kell is ösztönözni arra, hogy szerepet vállaljanak a saját gyógyulásukban, és ha információra van szükségük, akkor azt megbízható forrásból be tudják szerezni. Ezért kell arra törekednünk, hogy a két rendszer átjárható és átlátható legyen, a szereplők pedig tudjanak az igényeik szerint mozogni benne. Ezek a keretek teszik lehetővé a személyre szabott diagnosztikát, törődést és terápiát, azt, hogy a beteg az orvossal hosszan beszélgetve, gyakori kontrollok mellett ismerhesse és érthesse, sőt megtanulhassa a betegségét, a betegsége gyógyítását.