Leomló tabuk az IMF-nél

Vegyes fogadtatásban részesültek a gazdaságpolitikai döntéshozók és az elemzők részéről az IMF szakértői által a közelmúltban nyilvánosságra hozott „eretnek” nézetek. A világ vezető jegybankjai által régóta irányadónak tekintett kétszázalékos inflációs célkitűzés elleni támadás és a szabad tőkemozgásokkal szembeni kritika ugyan nem számít a szervezet hivatalos állásfoglalásának, ám világosan mutatja, hogy a főáramhoz tartozó közgazdászokat is messzemenő következtetések levonására készteti a gazdasági válság.

Egy a valutaalap vezető közgazdásza, Olivier Blanchard által jegyzett anyag szerint a jelenlegi kettőről négy százalékra kellene emelniük a jegybankoknak inflációs célkitűzésüket, hogy nőjön a monetáris politika mozgástere. Ha a gazdasági válság kitörésekor magasabb lett volna az infláció és a nominális kamatláb, akkor a központi bankok hatékonyabb kamatcsökkentési lépéseket tudtak volna tenni, és ennek révén kevésbé esett volna vissza a GDP, és kevésbé romlott volna a fiskális helyzet – érvel Blanchard.

A másik, néhány nappal ezelőtt közzétett elemzésben az IMF kutatási igazgatóhelyettese, Jonathan D. Ostry és munkatársai egyes feltörekvő gazdaságokba (Brazília, Chile, Malajzia stb.) irányuló tőkemozgásokat és az azok korlátozására tett kísérleteket tekintik át. Következtetésük az, hogy a túlságosan gyors tőkebeáramlás piaci buborékok kialakulásához, majd a folyamat megfordulása válsághoz vezethet. Ennek elkerülése vagy legalább tompítása érdekében tanácsos lehet korlátozni a tőkemozgásokat – írják az IMF-szakértők. Korlátozások alatt elsősorban a nemzeti valuta felértékelését érti Ostry, de ha erre nincs mód, akkor olyan „szokatlan” módszerek is szóba jöhetnek, mint a tőkebeáramlások megadóztatása vagy a befektetések egy részének kamatmentes jegybanki számlán tartása.

Az inflációs cél emelésének ötletét a legtöbb gazdasági szaktekintély elutasítóan fogadta. Steffen Kampeter német pénzügyi államtitkár szerint az infláció „a kisember kirablásával egyenlő”, és „nemhogy kivezetne a válságból, hanem éppen válságot okoz”. Raghuram G. Rajan, a Chicagói Egyetem és Simon Johnson, az MIT profeszszora úgy véli, az inflációs cél lazítása már csak azért is nagy ellenkezést váltana ki, mivel a piacok nem örülnének annak, ha a kormányok ily módon leértékelhetnék adósságterheiket – idéz a New York Times. Kenneth Rogoff Nobel-díjas harvardi közgazdász hozzáteszi, hogy nehéz lenne hitelesen kommunikálni a kétszázalékos célszám hirtelen emelését. Gyakorlatilag erre jutott Ben Bernanke Fed-elnök is, amikor tavaly decemberben egy az amerikai törvényhozásban feltett kérdésre adott válaszában úgy fogalmazott: „Nem érdemes aláásni az emberek törékeny várakozásait.”

A feltörekvő gazdaságokba irányuló tőkemozgások korlátozása iránt ugyanakkor nagyobb megértés mutatkozik. Jobb későn, mint soha – kommentálta a valutaalap elemzőinek pálfordulását Jagdish Bhagwati, aki a Columbia Egyetem professzoraként már az 1990-es évek végén lezajlott ázsiai pénzügyi válság idején kritizálta az IMF-nek a tőkemozgások szabadságára vonatkozó követelését. Nemcsak a korlátozások indokoltságát, hanem azok megvalósíthatóságát illetően is fordulat tapasztalható. Rodrigo de Rato IMF-ügyvezető 2007-ben még azt mondta: az efféle szabályokat könnyedén megkerülik a befektetők – idézi fel a Wall Street Journal. Most azonban Ostry és csapata azt állítja, hogy igenis lehetséges „homokot önteni” a nemzetközi tőkemozgások fogaskerekei közé. Mint a Neue Zürcher Zeitung emlékeztet, hasonló célt szolgálna az egyre szélesebb körben támogatott Tobin-adó bevezetése is – ezzel is csökkenne a rövid távú, potenciálisan destabilizáló hatású nemzetközi portfólióbefektetések vonzereje. TG