Sikeres csoportbrandépítés

A nemzetközi kortárs művészeti piac sztárjait mutatta be nemrég a Műcsarnok A Lipcse-jelenség című kiállítással. A 2000-es évek közepén a művészeti életbe berobbant „új lipcsei iskola” tagjai a kereskedelemben felfutó karriert tudhatnak maguk mögött, bár egyesek szerint szakmailag kifulladóban van a csoport.

Az új lipcsei iskola gyűjtőnév alatt híressé vált fiatal művészek a lipcsei Hochschule für Grafik und Buchkunst (HGB, Grafikai és Könyvművészeti Főiskola) festő szakán tanultak. Tanáraik, Arno Rink és Sighard Gille az úgynevezett klasszikus lipcsei iskola tagjai voltak (Bernhard Heisig, Wolfgang Mattheuer, Werner Tübke mellett), ez a csoport képviselte a 60-as és 70-es években az NDK művészeti életében a hivatalos művészeti kánontól eltérő irányvonalat.

Az ezredforduló környékén óriási érdeklődéssel fordult a szakma és a műtárgypiac a lipcsei művészek felé. Ennek oka a különleges keverék, amely csak ott és csak akkor jöhetett létre, a munkanélküliség, a lakótelepek, az elhagyott gyárak árnyékában. Az új generáció jellemzője, hogy a fotó-, a video- és grafikai technikák mellett magas szinten művelik a hagyományos festészetet is. Egységes stílusról nem beszélhetünk, az alkotók a főiskolán elsajátított mesterségbeli tudásból és a lokális hangulatból egyéni stílust alakítottak ki.

Ha találkozási pontot keresünk, az talán a művek realisztikus és melankolikus látásmódjában fogható meg. Az 1973-ban született Matthias Weischer emberi alakot nélkülöző festményein megjelenő szobák, folyosók a nyomasztó tapétáikkal, esetlen bútoraikkal a szocialista múltat idézik. A lipcsei tájból és architektonikus elemekből építkezik David Schnell (1971–). Festményein robbanó geometrikus elemek szeletelik fel a nyomokban felismerhető tájat. Ricarda Roggan szintén belső tereket ábrázol a fotóin, az üres szobák reménytelenséget árasztanak. A vidéki idillt leplezi le fotóin Katharina Immekus, a méreteket manipulálva a valóság kicsavart képét tárva a néző elé. Az idősebb generációhoz tartozó Neo Rauch (1960–) – talán ő számít a legnagyobb sztárnak a csoportból – kollázsait a szocialista politikai propaganda elemeiből építi fel. Képeinek hatása azonban ellentétes: a furcsa terekbe helyezett figurák rejtélyes tevékenysége az értelmetlen erőkifejtés érzetét kelti. Christoph Ruckhäberle (1972–) hátrébb lép a múltba, művészettörténeti referenciákat használ, festményei a német avantgárd hagyományait viszik tovább.

A fent említett művészek futották be a legnagyobb karriert a főiskoláról indult csapatból. Jó helyzetfelismeréssel létrehozták a LIGA galériát, és erős érdekképviselettel igyekeztek megvetni lábukat a pezsgő berlini művészeti életben. Ez a recept már bevált az angol YBAs (Young British Artists) csoportnál, akik a kilencvenes évek legnagyobb képzőművészeti sikertörténetét produkálták. Az YBAs csoport a londoni Goldsmith College-ről indult, s tehetségük mellett a sikerüket támogatójuknak, a szenvedélyes műgyűjtőnek és kiváló reklámszakembernek, Charles Saatchinak is köszönhették. A Saatchi-gyűjteményből válogatott Sensation kiállítás az egész világot bejárta, óriási botrányokat kavarva (1999-ben a budapesti Ludwig Múzeum is bemutatta); a csoport tagjai ma csillagászati árakkal szerepelnek a műtárgypiacon, és egyikük, Damien Hirst az egyik legdrágább kortárs művésznek számít.

A csoportbranden alapuló marketingstratégia a németeknél is rendkívül jól működött. A LIGA 2004-es feloszlása után a művészek német, illetve londoni, New York-i galeristákkal kezdtek dolgozni. Műveik ma amerikai, koreai, német, brit magángyűjteményekben egyaránt megtalálhatók. A műcsarnoki kiállításra Christoph Ruckhäberle és David Schnell egy-egy festményét magyar gyűjtő, Gerő László kölcsönözte. A Candy Hoover Group magyarországi ügyvezető igazgatója kérdésünkre elmondta: amerikai tanácsadója javaslatára még elérhető áron vásárolta meg az említett műveket. Hozzátette: sajnálja, hogy a hazai gyűjteményekbe ritkán kerülnek be külföldi munkák. Gerő László hoszszú távú célja a vásárlással – a befektetés mellett – a gyűjteményében lévő magyar munkák nemzetközi kontextusba illesztése volt.

Úgy látszik, az egyéni karrierek a csoport feloszlása után is felfelé ívelnek. Neo Rauch 2005-ben a HGB professzora lett. Bár egyre többen jelentkeznek a főiskolára, a Der Spiegel értesülése szerint Rauch 2009-től megválik az iskolától és újabb inspiráció után kutat. Kritikusai szerint Rauch és a Lipcse-jelenség szakmailag kiégni látszik, ennek tudható be a professzor távozása. Stephan Berg, a Bonner Kunstmuseum igazgatója egyenesen úgy fogalmaz: a lipcsei festészet felfutása inkább az önelégült magamutogatásnak tudható be. A műtárgypiacot nagymértékben alakítja a divat, ezért előfordul, hogy komoly összegeket áldoznak olyan művekre, amelyekről nem biztos, hogy maradandó alkotások egy nagyformátumú tehetségtől. A lipcseiek sikertörténete egyelőre töretlennek tűnik, de végső ítéletet csak évtizedek múlva alkothatunk.

Matthias Weischer: 20–160 ezer euró (Galerie Eigen+Art, Lipcse és Berlin); aukciós árak: 288–421 ezer dollár

David Schnell: 20–160 ezer euró (Galerie Eigen+Art, Lipcse és Berlin); aukciós csúcs: 166 ezer dollár

Ricarda Roggan: 4–16 ezer euró (Galerie Eigen +Art, Lipcse és Berlin)

Katharina Immekus: festmények 2–10 ezer, printek 500–2000 euró (Galerie b2, Lipcse)

Christoph Ruckhäberle: olajképek 50–100 ezer, linómetszetek 1000–5000 euró (Galerie Kleindienst, Lipcse)

Matthias Weischer: 20–160 ezer euró (Galerie Eigen+Art, Lipcse és Berlin); aukciós árak: 288–421 ezer dollár

David Schnell: 20–160 ezer euró (Galerie Eigen+Art, Lipcse és Berlin); aukciós csúcs: 166 ezer dollár

Ricarda Roggan: 4–16 ezer euró (Galerie Eigen +Art, Lipcse és Berlin)

Katharina Immekus: festmények 2–10 ezer, printek 500–2000 euró (Galerie b2, Lipcse)

Christoph Ruckhäberle: olajképek 50–100 ezer, linómetszetek 1000–5000 euró (Galerie Kleindienst, Lipcse)-->