Tajvan hívása

Taiwan Calling – Határtalan sziget címmel nemcsak magyar, hanem európai szinten is egyedülálló volumenű kiállítás nyílik december 17-én Budapesten. A szigetország jelenkori művészetét bemutató tárlat egyszerre két helyszínen, az ország két vezető kortárs művészeti kiállítóhelyén lesz látható, a Műcsarnokban (itt február 13-ig) és a Ludwig Múzeum Kortárs Művészeti Múzeumban (március 6-ig.) A projekt valójában nemcsak két, hanem négy intézmény együttműködésében valósul meg: az említetteken kívül a párizsi Institute of Taiwanese Culture és a budapesti Tajvani Kulturális Iroda is részt vesz a szervezésben és a lebonyolításban. A tajvani partnerek segítségével Petrányi Zsolt, a Műcsarnok főigazgatója és Kopeczky Róna, a Ludwig Múzeum kurátora választotta ki azt a közel 30 művészt, akinek a legváltozatosabb médiumokban készített munkái, a festészettől a videón, számítógépes animációkon és szobrokon át a legkülönfélébb installációkig a két helyen megrendezett, de egy jeggyel látogatható kiállításon reprezentálják az ázsiai szigetország művészetét.

Első hallásra nyilván az egzotikum ugrik be az embernek mint a távol-keleti ország művészetének fő vonzereje. Ugyanakkor a több mint 23 milliós, de alig több mint egyharmad magyarországnyi területű ország múltjának és jelenének minimális ismerete is elegendő ahhoz, hogy a földrajzi távolság, valamint a gazdasági, politikai és kulturális tradícióbeli különbségek ellenére ne csak befogadhatóvá, hanem relevánssá is váljanak számunkra az itt bemutatott művek. Egy kortárs művészeti áttekintő kiállítás ugyanis rendszerint világosan kirajzolja mindazokat a helyzeteket, kérdéseket, amelyek a művészeket mint az adott társadalomban élő embereket foglalkoztatják. A Budapesten bemutatandó anyag alapján szinte tételenként sorolhatjuk azokat a témákat, kérdéseket, problémaköröket, amelyek általában jellemzik a kortárs művészeti gondolkodást (kulturális identitás, a hagyomány és a mai kultúra együttélése, globális hatások a helyi kultúrára, a helyi kulturális produktum univerzális érthetőségének kérdései stb.).

Ami pedig az univerzális kérdések tajvani megfogalmazásait még relevánsabbá teszi magyar szempontból, az a kis ország kontra globális kulturális kontextus, a nagyobb országoktól, közeli hatalmi centrumoktól való kulturális, gazdasági, szociális függés problematikája, a centrum és a periféria aktuális szereposztásának megkérdőjelezése, a kis helyi kulturális nyelv globálisan érthetővé tétele és így tovább – mindez egy kis ország kulturális identitásának, önmeghatározásának alapvető igénye jegyében.

Ezek tehát a legfontosabb átjárások, amelyeken keresztül a kiállítás megközelíthető – természetesen azzal a kitétellel, hogy a tajvani művészek értelemszerűen a saját hagyományukból, a saját történelmi és jelenkori kontextusukból eredeztetik a válaszkísérleteket és az alkalmazott művészi eszközök, nyelvek egy részét.

Egy ilyen átfogó kiállítás, amelynek létrehozását az említett tajvani intézmények támogatják, természetesen egyfajta országimázs-építés is. Ugyanakkor nem propaganda, hanem tárgyilagos, a problémákat és azok megoldási kísérleteit is kritikusan megmutató reprezentáció, s mint ilyen, jóval hitelesebb, mint bármilyen hivatalos, kozmetikázott országmarketing. Törekvés a bemutatkozásra egy globálisan érthető nyelven.

„Rejtőzködő” tajvani művészet

A kilencvenes évek közepe óta tart a kínai kortárs művészet sikere a nyugati világ művészeti intézményeiben és a műkereskedelemben is. A vezető kínai alkotók, Zhang Xiaogang, Yue Minjun, Liu Wey, Fu Baoshi, Zeng Fanzhi munkái – döntően festmények – dollármilliókért kelnek el a Sotheby’s, a Christie’s vagy a Phillips de Pury árverésein. Ez azonban a szárazföldi Kína művészeinek sikere. Tajvanon ugyan a legmagasabb nemzetközi mércével mérve is igen színvonalas művészet születik, de ez egyelőre kevésbé váltható kereskedelmi sikerre. Ennek a rendkívül izgalmas és globálisan releváns művészetnek a reprezentatív megnyilvánulásait hozza el Európába a Műcsarnok és a Ludwig Múzeum projektjeként megvalósuló két kiállítás.