Olimpia: időnként furcsa tüneteket is produkálhatnak a sportolók

Tállay András, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) orvosi bizottságának elnöke tizedik olimpiájára készül. Még 2000-ben Sydney-ben kezdte az olimpiai munkát, ott tanulta meg eldönteni, mi a fontos, mi nem. Elmesélte, a sportorvosok mindenben segítik a sportolókat, a relatív alacsony kísérői kvótaszám miatt előfordult, hogy maga is lesiklott a síző után a pályán, hogy a kabátját a rajtból a célba levigye, esetleg az edzőpálya kitűzésében segítsen. A Világgazdaság az előkészületekről és a nemzeti orvosi team munkájáról kérdezte, valamint arról, hogy ki lehet az orvoscsoport tagja, és milyen feladatok vannak egy olimpián.

A tokiói olimpia a pandémia árnyékában zajlott, a párizsi mennyiben lesz más orvosszakmailag?

A tokiói orvosi szempontból szokatlanul nyugodt olimpia volt, mert sportolóink nem voltak annyira túledzve, túlversenyeztetve és túlutaztatva. A normál, sűrű szezonban sokszor nincs idejük kipihenni a kisebb-nagyobb sérüléseket, így az olimpián gyakran előfordul, hogy megérkezik a sportoló, és azt tapasztaljuk, hogy „itt fáj-ott fáj”, esetleg „több sebből vérzik”. Tokióban ez nem így történt, ez mindenképpen nagy különbség volt. Annak ellenére, hogy számolni kellett egy komolyabb időeltolódással, a Covid miatt sokan úgy döntöttek, hogy az utolsó pillanatban érkeznek, és azonnal távoznak, amint lehet.

Kevesebb volt emiatt Tokióban a rizikófaktor?

Elmaradt az a gyakorlat, hogy a sportolók a jetlag miatt hét-kilenc nappal korábban érkeznek, akklimatizálódnak, jönnek-mennek, majd esetleg gyorsan össze is szednek valami bélfertőzést az egzotikus ételektől. Mivel mindenki állandóan szellőztetett és fertőtlenített, elmaradtak a „szokásos” felső légúti és gyomorrendszeri nyavalyák, amelyek egyébként jócskán le tudják rontani a teljesítményt. Az más kérdés, hogy nagyon depresszív volt, amikor egy női kézilabda-selejtező mérkőzésen húszan ültünk a csarnokban. Párizs annyiban hasonló lesz, hogy sokan az utolsó pillanatig itthon készülnek, mert viszonylag rövid az út, a Wizz Air naponta viszi a sportolóinkat, és a megszokott, hazai edzéskörülmények bizony ideálisabbak.

Így az olimpiai bizottságnak az az álláspontja, hogy csak az érmesek maradhatnak tovább az olimpiai faluban, a többiek jönnek haza.

Meddig tart a nemzeti orvosi team hatásköre, hogyan oszlanak meg a feladatok?

Vannak tevékenységek, amelyeket a Nemzetközi Olimpiai Bizottság felügyel, vannak, amelyeket a nemzetközi sportági szakszövetség, és van, amit mi. A magyar olimpiai csapattal együtt dolgozó orvosnak meg kell felelnie számos kritériumnak. Előnyben részesítjük, ha valaki amellett, hogy ortopéd traumatológus vagy kardiológus, sportszakorvos is. Kötelező az erkölcsi bizonyítvány, a WADA különböző moduljait el kell végezni, hogy minden orvos pontosan ismerje az aktuális antidopping kérdéseket. Az angol nyelvre lefordított diplomákat kiküldjük, erre adják meg az orvosi akkreditációt, ez jogosít fel arra, hogy gyógyszert szerezzünk be az olimpiai faluban, vagy beutaljunk a poliklinikára, ahol nagyon sok szakmában nyújtanak szakorvosi diagnosztikai és terápiás lehetőségeket. Van röntgen, MR, fogászat, fül-orr-gégészet, szinte minden.

Az ottani ellátás számláját a nemzeti olimpiai bizottságok fizetik?

Nem, a szervező nemzet állja. Az olimpiai faluban egy kiválóan felszerelt szakrendelő – a poliklinika – üzemel. A kihasználtsága a játékok első napjaiban legtöbbször még alacsony, ezt felismerve gyakran előfordul, hogy a kevésbé fejlett országok versenyzői megérkeznek egy héttel a verseny előtt, és élnek a lehetőséggel: megcsináltatják a fogukat, a problémás ízületeikről MR-t készíttetnek, esetleg szemüveget is kérnek, ha már adódik az ingyenes lehetőség. Aztán ahogy sűrűsödnek az események, onnantól kezdve a poliklinika már csak az akut eseteket látja el.

Kell kivinni orvosi eszközöket, vagy mindent biztosítanak helyben?

Nem kell vinni, de van, amit célszerű. Évek óta viszünk diagnosztikus ultrahangot, EKG-t, de van egy komoly regenerációs, rehabilitációs eszközparkunk is, amelyet a sportolók mellett dolgozó terapeuták, masszőrök, gyógytornászok használnak. A kevéssé tehetős, kisebb országok kis létszámú csapatokkal nem visznek semmit. Viszont amikor beindulnak a versenyek, akkor már vannak olyan vizsgálatok, amelyekre napokkal korábban kell időpontot kérni, az már okozhat nehézséget. Illetve teljesen más helyzet az, amikor az adott orvos jól ismeri a sportoló minden „dilijét”, azt, hogy mikor komoly a probléma, mikor nagyobb a hiszti. Sokat lehet ezzel veszíteni, ha nem mérik fel jól helyzetet. Ezért a Magyar Olimpiai Bizottság mindig nagyon komolyan támogatja a magyar sportegészségügyi csapatot. A nagy létszámú csapatok viszik a saját orvosaikat, illetve feláll egy központi stáb, ők az egyéni sportolókkal foglalkoznak, például a lövőkkel, birkózókkal, kerékpárosokkal.

Az élsportoló eléri élete álmát, ott van az olimpián, de lebetegszik, vagy megsérül. Mit várnak ilyenkor az orvostól?

A sportolók sokszor azt gondolják, mindent meg lehet gyógyítani, ráadásul azonnal. Borzasztó türelmetlenek. Ismeretterjesztés, oktatás terén rengeteget kell foglalkozni velük és az edzőikkel is. Mondok egy példát: a leggyakoribb súlyos térdsérülés – az elülső keresztszalag-szakadás – sajnos már nagyon gyakori a 16 éves labdás sportolók között is. Az edzők még mindig azt gondolják, hogy megoperáljátok, és akkor jó lesz, a valóság azonban az, hogy ilyen sérülést és rekonstrukciós műtétet követően mindössze a sportolók 55 százaléka képes azonos sportágba és azonos szinten visszatérni. Még így is gyakoriak a hosszabb távon megjelenő negatív következmények, mint a korai artrózis vagy a porcleválás. Ezen sportolók 20 százalékánál megint be fog következni az elülső keresztszalag sérülése azonos oldalon, vagy a másik térdnél. A sportorvosnak az is feladata, hogy néha rizikót is vállaljon, bizonyos szent célok érdekében, mint az olimpia.

A NOB elérte, hogy minden sportorvosnak le kell adnia az olimpián egy betegségregisztert az előfordult esetekről. 

Ez nem parasportolónál elsősorban felső légúti, gyomor-bél rendszeri megbetegedés, a paralimpián pedig az urológiai, illetve a bőrgyógyászati megbetegedés jelenik meg. Annak 6-11 százalék esélye van, hogy a sportoló megsérül, elsősorban a küzdősportokban versenyzők, aztán a foci- és a kézilabda-játékosok. Ennek megfelelően már sokkal fókuszáltabban lehet megszervezni az ellátást, egészen a mentőhelikopterig.

Kevés sportoló ússza meg a pályafutását a térdsebészet elkerülése nélkül. Áprilisban sportsebészeti szakmai kongresszust tartottak. Melyek a legjelentősebb innovációk ezen a területen?

Maga a műtéti technika is nagyon sokat fejlődik, mint minden a világon. De ami sokat fejlődik, az egyre drágább is lesz, ezt nem szabad elfelejteni. Egy meniscus visszavarrásra a tb jelenleg 140 ezer forintot fizet, de az egyszer használatos visszavarró szett közel 100 ezer forint, a maradék negyvenből nyilván nem lehet kigazdálkodni a műtétet. Ez így nem könnyű.

Ennek nagyon komoly eredményei vannak a skandinávoknál. A sérülésregiszterekből tudjuk, hogy például a kézilabda esetén más típusú sérülése lesz a kapusnak, a szélsőnek vagy a beállónak. Amikor egy sérülést megelőző edzésprogramot összeállítanak, akkor minden sportoló célzott munkát végez, hogy megvédje magát.

A másik fontos probléma, hogy a tehetséges fiatal sportolók hatalmas terhelés alatt vannak, több korosztályban versenyeznek, sokat sérülnek. Ennek az az oka, hogy a rendszer bünteti azokat a klubokat, amelyek nem tudnak kiállítani egyes korosztályban csapatot. Erre is fel kell készülni a sportsebészeti szakmának, sokkal összetettebb feladataink vannak, nem csak operálunk.

Szokott jósolni? Hány aranyéremre számít Párizsban?

Sportorvosként elsősorban azt remélem, hogy a sérülések és súlyosabb megbetegedések száma nulla lesz, hiszen mindenkinek az a jó, ha a jelen lévő sportorvosoknak nincs munkájuk. Az eredményesség is fontos, örömmel látnék egy sporttörténelmi kerékpár- vagy vitorlásaranyat, de kézilabda-elnökségi tagként nagyon szeretnék a csapatainkkal is legalább egy éremnek örülni.