Értékválság és növekedés

Miután a magyar gazdaság növekedési problémája nyilvánvaló lett, az utóbbi hetekben a kilábalási lehetőségekkel foglalkozó írások uralják a gazdasági szaksajtót. Úgy tűnik, egyre többen vannak azok, akik nem pusztán átmeneti lassulásként tekintenek a jelenlegi alacsonyabb bővülésre, hanem tartósan fennálló strukturális okokra mutatnak rá. Figyelemre méltó, hogy az alaposabb diagnózisok szerint ma már nemcsak a rendszerváltás utáni Magyarország klasszikus problémái (alacsony foglalkoztatási szint, duális gazdaság gyenge kisvállalati szektorral, a makrogazdasági stabilitás hiánya) reprodukálódnak, hanem az egykori erősségek (erőteljes működőtőke-beáramlás, beruházás- és exportvezérelt növekedés, gyors termelékenységjavulás) is egyre halványabbnak tetszenek az EU-ba velünk együtt belépett többi közép-európai állammal összevetve.

Az uniós csatlakozás előtt Magyarország még a térség egyik leggyorsabb növekedést mutató állama volt, amely nemcsak a külföldi tőkebefektetések, de a környező országok munkavállalói számára is vonzónak tűnt. Most, hogy a fiskális stabilizáció részeként mérséklődtek az állam beruházásai, világossá vált: hazánknak van a legalacsonyabb beruházási rátája a térségben. Egyrészt a transznacionális cégek számára a régió más országai kedvezőbb jövedelmezőségi feltételeket kínálnak (nem véletlenül csökkent nálunk jelentősen az újrabefektetett vállalati jövedelmek hányada). Másrészt a hazai kisvállalatok továbbra is gyengék: a rendszerváltás utáni időszakhoz hasonlóan a szektor cégei jellemzően ma is a túlélésért küzdő önfoglalkoztatók, beruházási expanzióval piacszerzésre törekvő valódi vállalkozásokat alig találunk közöttük.

A foglalkoztatási gondok is szembeötlőbbek, mint korábban, nem kis részben azért, mert megszűnni látszik a határon túli magyar lakta területekről az elmúlt két évtizedben szinte automatikusan érkező munkaerő-utánpótlás. Ez cseppet sem meglepő: Dél-Szlovákia vagy Erdély lakossága számára a magyarországi bérek és munkavállalási lehetőségek vonzereje egyértelműen megcsappant, miközben az ottani perspektívák javultak (ez bizonyos fokig még a Vajdaságról is elmondható).

Amikor a gazdasági problémák szinte minden metszetben jelentkeznek, akkor sokan „mélyebben fekvő” társadalmi-szociológiai jellemzőkben vélik megtalálni az okokat. Ma az egyik legnépszerűbb magyarázat a magyar lakosság és vállalkozások normaszegő értékorientációjára épít: eszerint a becstelen állampolgárok és cégvezetők sokasága számára hétköznapi gyakorlat az adóelkerülés és az illegális foglalkoztatás. E gondolatmenet alapján a magyar állam jóval kevesebb adófizetőtől tudja csak begyűjteni a közösségi feladatok ellátásához szükséges adóbevételeket, mint a cseh vagy a szlovák kormányzat. A szűkebb adóbázis mellett tehát a magasabb adószint nyilvánvaló kényszer.

Kétségtelen, hogy a kései kádárizmus időszakában intézményesült „második gazdaság” normaszegő hagyománya aligha könnyű történelmi örökség. A nemzetközi összehasonlító értékvizsgálatok ugyanakkor egyértelműen rámutatnak: noha lassú, jobbára évtizedes léptékekben, de a társadalmi-gazdasági szereplők meggyökeresedett értékei, normái, attitűdjei is változnak. A formális szabályok egyszerűsége, világossága, a döntéshozók mintaadó viselkedése, a közösségi szempontból kívánatos viselkedés jutalmazásának és a normaszegés szankcionálásának megfelelő kombinációja már rövidebb távon is kedvező hatással járhat. Konkrétan: növekedési bajaink orvoslásának csak egyik eleme lehet az adóelkerülőkkel, illegális foglalkoztatókkal szembeni szigorú fellépés. Emellett az adócsökkentés, illetve a politikai elit saját mulasztásainak (például a költségtérítések elszámolása) rendezése is elengedhetetlen.

A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója