Európának ejtenie kellene az antidömpinget

Mivel a romboló árképzés ellen nincsenek nemzetközi versenyjogi szabályok, ezért a célszerű piaci védelem mértéke szinte csak találomra szabható meg. A lehetséges eszközök közül messze leggyakrabban a dömpingellenes kiegyenlítő vámokat használják, amelyekkel vissza akarják szorítani a versenyellenes tevékenységet folytató cégeket. A vámok emelésével azonban az árak is nőnek, ez pedig a társadalom egészének okoz jóléti veszteséget. Ezt a körülményt a védelmet követelő vállalatok régóta figyelmen kívül hagyják, az azonban újdonság, hogy ők maguk sem nyernek a piacvédelemmel.

Maga a „védelem” szó is a nemzetállam képzetét sugallja, amely a hagyományos kereskedelem csatornáin keresztül kapcsolódik a világhoz, következésképpen a védekezés a külföldi áruk és érdekeltségek ellen irányul. A globalizációban azonban ez így többé nem helytálló. Bár a hagyományos áruforgalom képében megjelenő kereskedelem továbbra is jelen van, felbukkantak olyan formák, mint például a közvetlen külföldi tőkebefektetés, az offshore központokba irányuló kihelyezés és a termelés kiszervezése. Léteznek a globális ellátási hálózatok: az egyik országban a termékeket fejlesztik, máshol az alkatrészeket gyártják, megint másutt összeszerelik azokat. A tőke és a know-how a határokon átáramlik, így a hagyományos bilaterális kereskedelmi forgalom helyébe a nemzetközi kapcsolatok komplex rendszere és hálózata lépett.

Mindennek a kereskedelmi védelem szempontjából is komoly következményei vannak. Ha például a mobiltelefonomat Indiában szerelték össze, de Finnországban fejlesztették, akkor ez vajon finn vagy indiai termék? Ha pedig európai nagyvállalatok kiszervezik a munkaintenzív gyártási fázisokat az alacsony bérű országokba, minden egyebet azonban otthon tartanak, végképp kuszává teszik a dolgokat mindazok számára, akik a kereskedelmi védekezés gazdasági alapjait akarják meghatározni.

Egy ázsiai gyártóval szemben hozott dömpingellenes intézkedés a fentiek alapján például leginkább európai céget sújthat. Így volt ez 2006 októberében, amikor az EU elhatározta, hogy kiegyenlítő tarifákat léptet életbe a Kínából és Vietnamból származó bőrcipőkre. Az ügy kapcsán a Svéd Kereskedelmi Tanács esettanulmányt készíttetett, azt vizsgálva, hol képződik a hozzáadott érték.

Bár a cipőket Kínában és Vietnamban gyártották, a formatervek Európában készültek, és a marketing is itt folyt. A számítások szerint ezek a műveletek – amelyek a tényleges gyártást megelőzték és követték – néha a teljes hozzáadott érték 80 százalékát képviselték. Más szavakkal: a Kínában készült lábbeli 80 százalékban európai volt. Természetesen voltak olcsóbb cipők is, ahol a teljes termelési és értékesítési folyamat nem fizikai fázisába kevesebbet kellett invesztálni, az európai értékhányad azonban itt is meghaladta az 50 százalékot. Emiatt az EU által foganatosított antidömping-intézkedések – akaratlanul – európai cégeket is sújtottak.

Ha ehhez hozzáveszünk olyan ágazatokat – például az elektromos és elektronikai fogyasztási cikkek gyártását –, ahol a humán-tőke jóval nagyobb súllyal szerepel, és ahol a k+f költségek aránytalanul nagyobbak, mint a cipőiparban, akkor az alacsony bérű országban folytatott termelésre különösen alacsony ottani értékképzési hányad jut. Az e termékekkel szemben alkalmazott védekező intézkedések – legyenek jogilag mégoly indokolhatók – nagy valószínűséggel problémákat okoznak a globalizált európai cégek számára.

Sokan azt mondják erre, ezt az árat meg kell fizetni, ha meg akarjuk előzni a külső szállítók versenyellenes magatartását vagy a kereskedelmet torzító szubvenciók folyósítását. A piacvédő intézkedések többségét azonban nem versenyellenes eljárással szemben alkalmazzák, hanem öncélúan, a protekcionista gazdaságpolitika jegyében. A dömpingellenes rendelkezéseket az esetek nagy részében egyszerűen csak olyan külföldi termékekkel szemben léptetik életbe, amelyek az olcsóságuk miatt jelentenek veszélyt az európai gyártókra, akkor is, ha a dolog valójában nem lép ki a tisztességes verseny keretei közül.

Mindez felveti az európai piacvédelmi mechanizmusok mélyreható kritikáját. A nemzetközi kereskedelem a definíciója szerint is az egyenlőtlen feltételek alapján folytatott versenyt jelenti. Egyes cégek könnyebben jutnak tőkéhez, mint versenytársaik, amelyek magasabb kamatokkal szembesülnek. Némelyek kiváló infrastruktúrára támaszkodnak, míg a konkurenciájuk visszatérő áramszünetekkel bajlódik. Vannak, akiket túlzott adóteher sújt, miközben mások adóparadicsomokban tevékenykednek. Helyenként kiváló felkészültségű mérnököket lehet könnyen toborozni, megint másutt olcsó munkaerő áll bőségesen rendelkezésre.

A kereskedelemben nem lehet teljesen azonos feltételeket teremteni. Mégis sok olyan politikus és vállalatvezető van, aki eltökélten koncentrál az általa nem kedvelt különbségekre, amelyeket szeretne „kiegyenlíteni”. Amit ők valójában nem szeretnek, az a verseny maga, ez ellen pedig olyan eszközök bevetésével küzdenek, amelyekkel önmaguknak okoznak nagyobb kárt.

A szerző a Svéd Kereskedelmi Tanács főtanácsadója

Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org