Megállhat-e a lejtőn a magyar élelmiszeripar?

Az élelmiszeripar gondjai súlyos nemzetgazdasági következményekkel járnak. Ha folytatódik a hazai élelmiszer-termelés lejtmenete és az itthon is európai színvonalon előállítható termékek hazai piacról való kiszorulása, akkor növekszik az élelmiszer-ellátás és az élelmiszer-biztonság kockázata is. Végeredményben gyengül a nemzet biztonsága.
A világ fejlett országaiban megfigyelhető az a törekvés, hogy – bár globalizált világról szól a kommunikációjuk – minden lehetőség felhasználásával támogatják saját országuk élelmiszer-termelését és a belső ellátás hazai forrásból történő biztosítását. Magyarországnak is erre kell törekednie.

A kereskedelmi ágazat gazdasági erőfölényéből következő üzletpolitikájának a hatására az élelmiszer-vertikumban mérséklődött a realizálható jövedelem. A mezőgazdaság érdekérvényesítő pozíciója is erősödött. Így az élelmiszeripar jövedelme szűkült. Ez a tendencia a politikának sincs ellenére, mivel a hazai élelmiszer-ipari termeléscsökkenést „kiváltó” külföldi áru végeredményben ármérséklő hatással jelentkezik.
A külföldi tőke aránya az élelmiszer-ipari vállalkozásokban 2000-ben volt a legnagyobb, 63 százalék. Mára 47-re esett viszsza. Ráadásul a kivont multinacionális tőkét képtelen volt pótolni a hazai vállalkozói kör. Ez azt is jelenti, hogy amennyire meghatározó volt a külföldi tőke jelenléte a magyar élelmiszeripar fejlődésében, annyira kitetté vált az ágazat a multinacionális cégek döntéseinek. A kiegyensúlyozott gazdasági és piaci viszonyok közt a külföldi tőke pozitív szerepet töltött be az élelmiszer-gazdaságban. Amint azonban „megbillent” a gazdaság, és válságtünetek jelentkeztek, az anyavállalatok az idegen országokban lévő leánycégeik kárára igyekeztek túlélni a nehéz időszakot, nem törődve azzal, hogy az milyen negatív hatással van a leányvállalatot korábban befogadó ország gazdaságára, társadalmára.

Elkerülhetetlen, hogy a magyar élelmiszer-gazdaságot a természeti adottságainkhoz illeszkedően és az élelmiszerek iránt középtávon egyre növekvő kereslet alapján a kormányzat stratégiai ágazatnak tekintse, megőrzésére és fejlesztésére elkötelezett politikát fogalmazzanak meg.
De rendelkezésre állnak-e valós lehetőségek a kibontakozásra? Határozott a válasz: igen! Az iparágnak a változó világban meg kell találnia a kitörési pontot. Ez csak az innováció eszközeinek a segítségével kifejlesztett speciális, magas hozzáadott értékű termékekkel lehetséges, amelyek betörhetnek a piaci résekbe, és amelyekkel jelentősen bővíthető hazánk exporthatósugara.

Az állami szerepvállalást az innováció támogatásában rendkívül gyorsan és érdemi források megteremtésével elő kell segíteni. Az innováció feltétele a hazai oktatás és kutatás korszerűsítése is.
Kedvező eredményeket hozhatnak az élelmiszerlánc szereplői közötti és a határterületekkel (számítástechnika, folyamatirányítás, automatizálás, logisztika, egészségügyi kutatások stb.) való együttműködések. A szorosabb kapcsolatokat a szakmai szervezetek között is létre kell hozni. Az együttműködések a kereskedelmi láncokkal szemben is erősítik az élelmiszer-gazdaság tárgyalási pozícióit.

Valószínűsítjük, hogy a globális válság nyomán az élelmiszer-kereslet évekig az olcsóbb termékek irányába tolódik el. Ez egyrészt kedvez a gyengébb minőségű áruk importjának, másrészt felerősíti az illegális kereskedelmet. A tájékoztatás, a marketing eszközeivel meg kell ismertetni a fogyasztót a minőségi élelmiszer-fogyasztás előnyeivel, ezzel korlátozva a válságidőszak élelmiszer-fogyasztásának minőségi erodálódását.

A vállalkozói struktúra is oka a lejtmenetnek. Itt rövid távon nemigen mutatkozik más lehetőség, mint a külföldi tőke megtartása, esetleg – kevéssé valószínűsíthető – visszacsábítása. A közép- és hosszú távú kibontakozás azonban az élelmiszer-feldolgozó kis- és középvállalkozások térnyerésétől várható. A hazai társadalmi körülmények között a jövőben egyre inkább kiteljesedő energia-, élelmiszer-, környezeti és humánválság miatt felértékelődő vidéken mind nagyobb szerepe lehet a helyi, illetve regionális élelmiszer-ellátásnak.

Nincs perspektívájuk azonban a kis- és középüzemeknek abban az esetben, ha termékeik értékesítését nem támogatják piacra jutást segítő állami, önkormányzati, illetve civil kezdeményezések. Egy valódi „magyar lánc” létrehozásának a lehetőségét még mindig nem esélytelen felvetni. Bár ezt a felvetést egyes véleményformálók „piac-, illetve versenyellenesnek” minősíthetik, az ilyen kereskedelmi hálózat életre hívása és támogatása a közvélemény-formálás, a marketing eszközeivel, egyéb – megengedhető – támogatásokkal segítheti a hazai termékek feldolgozását és értékesítését.

Már az eddig felsorolt teendők közt is több esetben felvetődött az állami szerepvállalás kérdése. Ennek említésekor nem (csak) az állami forrásokra, a támogatásokra gondolhatunk. Az állam működéséből adódóan Magyarország versenyképességi problémái egyes területeken különösen kirívóak, így feladataink ezekre koncentrálódnak:
• a drámaian rossz adózási rendszert át kell alakítani;
• a magas élőmunkaköltségeket csökkenteni szükséges;
• komolyak a kormányzati feladatok a jogbiztonság, a jogállami keretek erősítésében;
• újra kell fogalmazni az agrárpiaci rendtartásról szóló törvényt és a kereskedelmi törvényt;
• elengedhetetlenek a logisztikai fejlesztések.

Mindezek és még sok más hatékonyságjavító, a kibontakozást segítő intézkedés megvalósításához összehangolt, a megváltozott piaci helyzethez igazodó, hoszszabb távot is belátni képes gondolkodásra van szükség.

A szerző címzetes egyetemi tanár