Mire jók a szakértők?

Rövid távon legfontosabb feladat a forintba vetett bizalom és a mélyrepülésbe kezdett árfolyam stabilizálása. Erre a kormánynak nem sok eszköz áll rendelkezésére: nekem az imádkozáson és a jegybankra történő nyomásgyakorláson kívül más nem is jut eszembe, és mivel ez utóbbi jellemzően nem szokott jó vért szülni, a kormány mozgástere itt rendkívül korlátozottnak tűnik.

A középtávú cél az államadósság pályájának stabilizációja. Az elmúlt hetekben több olyan vélemény is napvilágot látott, amely az IMF-hitel és a hónapokon át kómában levő állampapírpiac fényében elemezte az idevonatkozó kilátásokat. A nemzetközi szervezetektől történt hitelfelvétel rossz időket idéz, ugyanakkor az államadósság-kezelésért felelős szakemberek igyekeztek a közvéleményt megnyugtatni, miszerint az a tény, hogy a pénzügyi krízis miatt egyelőre kieső, de normál esetben várható külföldi befektetői érdeklődést a valutaalap és az unió forrásaival helyettesítjük, nem jelenti azt, hogy az állam eladósodottsága aggasztó méreteket öltött volna.

Ebben van is valami, hiszen valóban mindegy, hogy a szükséges finanszírozást külföldi befektetési alapok vagy nemzetközi pénzügyi intézmények biztosítják, ugyanakkor az adóssággal kapcsolatos kommunikáció ügyesen hallgatott néhány egyszerű, de rendkívül fontos tényről. Nevezetesen arról, hogy a pénzügyi krízis véget vetett annak a kegyelmi állapotnak, amelyben a magyar állam, illetve az egész nemzetgazdaság túlköltekezését alacsony, a három százalékot alig elérő reálkamaton tudtuk finanszírozni. A krízis nyomán kialakuló új gazdasági világrendet relatív tőkehiány és magas kamatszint jellemzi majd, ez pedig nehéz helyzetbe hozza azokat az országokat – így hazánkat is –, ahol nagy az adósságállomány és alacsony a potenciális növekedés.

A potenciális növekedést ugyan szinte lehetetlen megbecsülni, de az elmúlt évek konjunkturális hullámzásait egyszerű statisztikai módszerekkel kiszűrve láthatjuk, az a növekedési trend, amely most jellemez minket, nem sokkal magasabb két százaléknál. Ha ez a közeljövőben nem változik, akkor a régebben megszokott háromszázalékos kamatteher is sok lenne, nem beszélve arról, ami az elkövetkező években várható. Számíthatunk arra, hogy a fizetendő reálkamat nem három százalék lesz, hanem öt vagy hat. Akkor a kétszázalékos növekedés mellett csak úgy tudjuk elkerülni az adósságspirált, ha a költségvetésünk jelentősen javul, sőt, legjobb lenne, ha egyensúlyban levő államháztartási egyenleget hoznánk ki. Ez most talán science fiction, holnap lehet, kényszer lesz.

Még jobb lenne, ha a potenciális növekedésünket tudnánk feltornászni, ez viszont hosszú távú cél, és meghaladja az egyéves mandátumú szakértői kormány lehetőségeit. Nem pusztán azért, mert a Bajnai-kormánynak nincs rá ideje, hanem azért sem, mert egy ország növekedési potenciálját emelő, jelentős strukturális változást hozó kormányzati politika nem értéksemleges dolog. Új elvonási és újraelosztási elvekre van szükség, komoly koncepcióváltás kell az oktatásban, át kell szervezni az egészségügyi ellátás rendszerét, állást kell foglalni – és tenni kell – olyan érzékeny témákban, mint pl. a romakérdés stb. Mindezt csak értékekkel, ideologikusan lehet megtenni, s erre csak a kormányt adó pártot, illetve pártokat a programjuk miatt megválasztó szavazók felhatalmazását bíró politika lehet képes. Ehhez persze az is kellene, hogy a pártoknak a következő választásokra legyen hiteles és hihető politikai és gazdasági programjuk, ami az elmúlt húsz évben a magyar politikai palettán színesedő szánalmas alakulatok egyikének sem volt. Így a jövőnket illetően valóban nem lehet sok elvárásunk.

A szerző a Budapest Alapkezelő Zrt. befektetési igazgatója