Kisebb kassza, növekvő társfinanszírozás

Sorsfordító időszak elé néz az Európai Unió közös agrárpolitikája (kap), mivel a következő években kell meghatározni a 2014-től kezdődő új költségvetési ciklus agrárszabályozási irányelveit. A változások előszele az elmúlt években is érezhető volt, hiszen Brüsszel szinte minden meghatározó ágazatban reformokat hajtott végre. Már ezek is azzal a következménnyel jártak, hogy a magyar agrárvállalkozások egészen más – piacszabályozási szempontból rosszabb – gazdálkodási körülmények közé kerültek a 2004-es csatlakozáskor alkalmazott, „kényelmesebb” uniós előírásokhoz képest. Valószínűsíthető azonban, hogy 2014 után még drasztikusabb paradigmaváltás jön, amely azzal társulhat, hogy a ma meglévő EU-s támogatási csatornák jó része kiapad.

Az utóbbi időszak uniós mezőgazdasági reformjai azt az üzenetet hordozták, hogy a közösségi agrártermelést – a nemzetközitől eltérített belső árak megszüntetésével – piaci viszonyok közé kell terelni. Ezt a célt szolgálta az intervenciós (gabona)felvásárlási rendszer gyengítése, a termeléshez kötött dotációk felszámolása és az export-visszatérítések megnyirbálása. Magyarország a változtatásokból a zöldség-gyümölcs vagy a szőlő-bor ágazatban „jól jött ki”, de például a hazai cukortermelés „ráment” a reformokra, a sertésszektor minden korábbinál kisebbre zsugorodott, legutóbb pedig – ahogy ezt a termelői tüntetések is mutatták – a tejágazat vált a liberalizáció áldozatává.

Pozitívum volt viszont, hogy megmaradtak a legnagyobb részarányt képviselő területalapú támogatások (közvetlen kifizetések), sőt, ezek mértéke – a csatlakozási szerződés alapján – 2013-ig fokozatosan növekszik, amíg el nem éri a régi EU-tagoknak fizetett összegek száz százalékát. E helyzetet a mi esetünkben – új csatlakozóként – lényegében nem módosította az uniós agrárpolitika tavaly befejeződött felülvizsgálata (health check) sem, pedig Brüsszel az úgynevezett modulációval (a vidékfejlesztési pillér erősítésével) már akkor is a területalapú pénzek megnyirbálására törekedett.

Magyar szempontból az újabb átalakítási elképzelések éppen itt járnak különös veszéllyel, mivel az előzetes tagországi állásfoglalások alapján 2014-től a közvetlen támogatások további lefaragása várható. A befizető tagállamok többsége ugyanis az eddigi szinten nem kívánja finanszírozni a direkt agrárkiadásokat, és inkább a vidékfejlesztési kaszszát bővítené. A magyar agrárvezetés viszont – legalábbis a közelmúltbeli nyilatkozatok szerint – a jelenlegi rendszer és dotációs színvonal fenntartása mellett érvel, vagyis ragaszkodik ahhoz, hogy a támogatások ne csökkenjenek. Valószínűsíthető azonban, hogy e vélemény a későbbi tárgyalásokon kisebbségben marad, ezért nem árt azzal számolni, hogy a hazai agrárpolitikában is koncepcióváltásra lesz szükség.

Egyelőre persze nem sürget az idő, mivel az Európai Bizottság a kap jövőjéről 2010 nyarán hozza nyilvánosságra – kiindulási vitaanyagként – az első úgynevezett közleményt. Magyarországnak ugyanakkor meglesz a lehetősége arra, hogy – ha már megakadályozni nem tudja – a változtatások élére álljon, hiszen a 2011 első fél évében esedékes uniós soros elnökség időszaka alatt a tagországok már konkrétumokról vitatkoznak majd. Ezért a magyar elnökség idején az egyik prioritásként nyilvánvalóan az uniós agrárpolitikai kérdéseket kell(ene) szerepeltetni. Addigra pedig olyan javaslatokat kellene kidolgozni, amelyekkel a legtöbb pénzt lehetne megmenteni a hazai mezőgazdasági vállalkozások számára.

Az unió a vidékfejlesztés preferálásával egyfelől a már említett piacosított irányt kívánja kitűzni az árutermelő agrárvállalkozások számára, másfelől viszont azt is deklarálja, hogy több új kihívást – az éghajlat-változási kockázatot, a bioenergia-termelést, a környezetvédelmet, az élelmiszer-biztonságot, a „termelők több lábon állását” – hangsúlyosabban venne figyelembe. E tervekkel magyar szempontból kivétel nélkül egyet lehet érteni, és végső soron mindegy is, hogy a források a vidéken élőkhöz milyen csatornákon jutnának el. A mostani dilemmák szerint a gondot az okozza, hogy a vidékfejlesztési támogatások társfinanszírozással működnek, így ezek bővülésével a nemzeti költségvetési szerepvállalási igény is nő.

A hazai büdzsé tehermentesítése érdekében már ma megfogalmazódnak olyan elképzelések, hogy a 20-25 százalékos jelenlegi társfinanszírozási kötelezettséget mérsékelni kell, ha a vidékfejlesztés még nagyobb súlyt kap. A költségvetés egyébként agrárszempontból eddig a csatlakozás nyertesének számított, hiszen olyan ütemben vonult ki az ágazat támogatásából, ahogy az EU-s dotációk nőttek. Várható azonban, hogy a későbbiekben – nyilván szabályozott, nem pedig mértéktelen módon – a nemzeti büdzsékre újra nagyobb szerep hárul. Még mindig jobb azonban egy „társfinanszírozott kap”, mint ha a magyar gazdasági szereplőknek az eddigi EU-támogatások jelentős részéről végleg le kellene mondaniuk.