Nem csak populizmus

Határozottabb fellépésre, elvek helyett konkrét határok megállapítására volna szükség a vállalatvezetői jövedelmek vonatkozásában – nem csak „demagóg” politikusok és civilszervezetek kommentálták így Barack Obama múlt héten előterjesztett javaslatát, hanem vezetői tanácsadók, ügyvédek, egyetemi professzorok, sőt exüzletemberek is. Maguk az érintett cégek persze nemhogy szigorítást kérnének, de inkább igyekeznek kibújni a legjobb vezetők elüldözésével fenyegető korlátozások alól. Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy minden lobbizás dacára legalább annyit le kell nyelniük, amennyit az amerikai elnök (és a többi kormány) le akar nyomni a torkukon.

A menedzserbérek és főleg a -jutalmak korlátai idővel nyilván lazulnak, hiszen számos előírás csak az állami mentőövben részesült cégekre és a támogatás visszafizetésének időtartamára vonatkozik. Az efféle „tűzoltó” intézkedések mellett azonban egyre több olyan törvénnyel és javaslattal találkozunk az Atlanti-óceán mindkét partján, amelyek a pénzügyi fiaskó tanulságai alapján hosszabb távon és szélesebb körben kívánják módosítani a vezetői juttatások rendszerét. Kérdéses, hogy változtathat-e ezen valamit egy olyan PR-kampány, amilyet a Wall Street indított.

Már csak azért sem maradhat minden a régiben, mert a részvényesek szervezetei is egyre hangosabban követelik a változást, azt, hogy csak a vállalat hosszú távú eredményességét szolgáló menedzserekre hulljon aranyeső. És lehetőleg rájuk se akkora, amennyi az átlagos dolgozók fizetésének több százszorosát teszi ki.

Fontos, hogy ne csapjon át boszorkányüldözésbe a vezetői fizetések megregulázása, de az is fontos, hogy az érintettek ne érezzenek boszorkányüldözésnek mindenfajta beavatkozást. Azt semmiképpen, amikor a hosszú távú felelősségvállalás kultúrájának megteremtése a cél.