Bankadó: tárgyalási stratégia pénzügyi szolgáltatók számára

Amellett, hogy több fontos kérdés egyébként is rendezésre vár e téren, a magánnyugdíjpiac intézményi formájával, versenyszabályozásával és bevételeivel kapcsolatos javítások elősegíthetik a szolgáltatók egymással és a kormánnyal történő megegyezését.

Alku a bankadóról

Bár a banki különadóról szóló döntés kizárólag a kormány hatásköre, érdemes lehet számára a pénzügyi szolgáltatókkal egyetértést kialakítani, hiszen a gazdaságpolitikai célok elérését nehezítheti, ha a bankok szűkítik a hitelezést vagy áthárítják a költségeket az ügyfelekre. A kivetni szándékozott adó összértékének változtatása zéróösszegű játék, mert amennyit az egyik fél nyer, a másik annyit veszít.

Éppen ezért célszerű lehet az alkuba új témákat bevonni, amelyek kapcsán a pénzügyi szektornak okozott többletteher úgy mérsékelhető, hogy a költségvetés egyenlege nem változik. Az egyik terület, ahol a pénzügyi szolgáltatók ilyen jellegű ellentételezésre javaslatot tehetnének, – még akkor is, ha a számokban kifejezhető haszon a 200 milliárd Ft-nak csak néhány százalékára becsülhető – a magánnyugdíjrendszer.

A magánnyugdíjpiac áttekintése

A magánnyugdíjpiac 2 800 milliárd forintnyi kezelt vagyonnal (2010. március 1.) a pénzügyi szektor egy hatalmas szegmense. Összehasonlításképpen, a befektetési alapokban elhelyezett összes vagyon 3 161 milliárd Ft, a biztosítótársaságok életbiztosítási ágai pedig – a unit-linked biztosításokat is beleértve – 1 474 milliárd forintnyi tartalékkal rendelkeznek.

Ráadásul ez a vagyon rendkívül gyors ütemben bővül, az elmúlt öt évben – a pénzügyi válság sújtotta 2008-at is beleszámolva – évente átlagosan több mint 20%-kal gyarapodott. Az új generációk bevonása a következő években is jelentős hajtóerőt fog jelenteni, emellett a gazdaság fehéredése az átlagjövedelem emelkedésén keresztül, a néhány éve kiszélesített befektetési spektrum pedig a magasabb hozamok révén további növekedési potenciált rejt magában. És ez még csak a felhalmozási tevékenység, 2013-tól viszont szükség lesz járadékszolgáltatásra is.

A jövedelmezőségről nem állnak rendelkezésre statisztikák, mivel de jure non-profit szervezetekről van szó. Azt azonban le lehet szögezni, hogy a Capitol Consulting Group (CCG) által összeállított üzleti modell csak a piaci valóságtól elrugaszkodó paraméterek mellett mutat negatív eredményt.

A magánnyugdíj jelenlegi szabályozási helyzete

Nem sokkal az után, hogy a magánnyugdíj-pénztárak államosításának ötlete még a részletes koncepció kidolgozása előtt elvetésre került, az Alkotmánybíróság visszaküldte azt a tavaly decemberben az Országgyűlés által elfogadott, de a köztársasági elnök által előzetes normakontrollra utalt törvényjavaslatot, amely az önkormányzó pénztárakat professzionális szolgáltatókká alakította volna.

Eközben két és fél év maradt arra, hogy kidolgozzák a nem egyösszegű kifizetések jogi hátterét, ezt figyelembe véve a pénzügyi szolgáltatók kialakítsák az erre vonatkozó stratégiájukat, szervezetüket, belső szabályzataikat, folyamataikat és termékeiket, illetve, hogy az első magánnyugdíjasok mérlegelni tudják a választási lehetőségeiket.
Ez alapján a jogszabályok változtatására mindenképpen szükség van a közeljövőben.

Szabályozási érdekek

Bár a magánnyugdíjrendszer számos kulcstényezőjét, például a járulék mértékét (jelenleg 8%), a törvényhozó oldaláról érdemesebb lehet egy a teljes nyugdíjrendszert átfogó koncepció mentén meghatározni, néhány tényező ettől függetlenül is kezelhető. A bankadóról folyó vita pedig kiváló alkalom a szolgáltatók számára, hogy e tényezők kapcsán olyan intézkedéseket javasoljanak, amelyek úgy javítják az üzleti feltételeket, hogy közben a kormány érdekei sem sérülnek számottevően. A CCG a lehetséges változási javaslatokat a következő három témakörre osztotta.

1. Jogi forma

A rendszer kialakításakor a pénztárakat önkormányzó, vagyis a tagok (a leendő nyugdíjasok) által irányított szervezetekként határozták meg. Mivel azonban elenyésző azok aránya, akik részt vesznek a küldöttek megválasztásában, vagy akárcsak tudatában vannak, hogy milyen tulajdonosi jogaik vannak, a valódi hatalom a pénztár mögött álló „szponzor” kezében van, aki megfelelő számú tagot tud mozgósítani. (Szponzor alatt az a munkáltató – gyakran professzionális pénzügyi szolgáltató – értendő, amely kezdeményezte a pénztár létrehozását, biztosította az induló tőkét, és segített a tagtoborzásban, azonban nem vált a pénztár tulajdonosává, és így a befektetésének hasznát nem élvezheti közvetlenül.) Létezik példa arra, hogy egy érdekcsoport megfelelő számú támogatót tudott maga mögé állítani, és átvette a hatalmat egy pénztár fölött. Ha a törvény életidegen szelleméből indulunk ki, akkor az ilyen esetet mindössze az önkormányzati elv érvényesülésének tekinthetjük, ha azonban a pénztár kvázi tulajdonosaként szemléljük az eseményt, akkor az iparág jelentős kockázati tényezőjét láthatjuk a jogi szabályozásban.

Célszerű lehet tehát – mind a tagok, mind a szolgáltatók szempontjából – egy olyan intézményrendszer bevezetése, amely a valós viszonyokat tükrözi. A CCG az államosítás és a jelenlegi önkormányzó rendszer helyett két megoldást javasol felvetni. Egyrészt létrehozható speciális részvénytársaság erre a célra, másrészt a meglévő intézménytípusok (például befektetési alapkezelők, biztosítóintézetek) nyújthatnák ezt a szolgáltatást mint speciális terméket.

Az előbbi megoldás az egész szektor számára kedvező lenne, hiszen növelné az üzlet átláthatóságát és kezelhetőségét. Ez fontos lehet az olyan stratégiai döntések szempontjából, mint például egy pénztár „felvásárlása”. Valódi tulajdon-átruházásra ugyanis jelenleg nincs mód, az informális mozgósító erő pedig ott marad az eladónál, így a vevő nehezen kaphat megfelelő garanciát arra, hogy új szerzeménye nem „tér haza” eredeti gazdájához, mint Lassie, a skótjuhász Eric Knight regényében. Sőt, egyesülés esetén még a meglévő pénztára fölötti kontrollt is kockára teszi. A „vételár” kifizetése is trükközést igényel, ezenkívül a szokatlan jogi konstrukció jelentős nehézséget okozhat a menedzsment és a szabályozást nem ismerő tulajdonos közötti kommunikációban.

A speciális termékként történő meghatározás viszont attól függően lehet előnyös az egyes pénzügyi csoportoknak, hogy jelen vannak-e, és ha igen, mennyire versenyképesek az adott területen. Például az önálló biztosítók érvelhetnek úgy, hogy a járadékszolgáltatáshoz szükséges matematikai szaktudással leginkább ők rendelkeznek. A főként befektetési szolgáltatásokkal foglalkozók viszont a felhalmozást azonosíthatják speciális vagyonkezelésként.

Meggondolandó továbbá az is, hogy milyen szinergiákat lehetne érvényesíteni a csoporton belül az önkéntes nyugdíj- és egészségpénztárakkal, amelyek bevételében mellesleg amúgy is hatalmas visszaesés várható az adókedvezmények eltörlése miatt.

2. Versenyszabályozás

A magyar lakosság alacsony pénzügyi kultúrája a pénztárak szponzorainak profitérdekeltségével párosulva egy torz versenyhez vezetett. Utóbbiak egy vagyonnal nem rendelkező ügyfél megszerzéséért is hajlandók 10-12 ezer Ft jutalékot fizetni. Mivel azonban ügyfeleket csak egymás kárára tudnak elhódítani, a játékelméletből közlegelők tragédiája néven ismert helyzet áll fenn – a „kasszaturizmus” számottevő veszteségeket okoz iparági szinten, és valójában a fogyasztók érdekét sem szolgálja. A verseny jellegét egyébként hűen tükrözik az olyan értékesítési kampányok, mikor ajándék DVD filmmel bírnak rá tagokat a pénztárváltásra; intenzitására pedig jellemző példával szolgálnak az olyan kreatív akciók, mint amikor kétezer forintos szórólaposztási munkával bíztak meg diákokat csak azért, hogy beléptessék őket saját pénztárukba a munkavállalás ürügyével.

Ezen a helyzeten egy 2009 júliusától hatályos rendelet próbált segíteni: a korábban a kezelt vagyonból levonandó legfeljebb 1 ezrelékes díj mellé bevezettek egy maximum 5 000 Ft-os, a tag által közvetlenül fizetendő díjat arra az esetre, ha két éven belül szeretne ismét átlépni, illetve megnehezítették az adminisztrációt. Ezzel azonban láthatóan nem sikerült elérni a várt eredményt, a más pénztárba átlépő tagok száma 2009 első negyedéve és 2010 első negyedéve között nemhogy csökkent, de 90%-kal emelkedett. Ebben valószínűleg közrejátszott a pénzügyi válság alatt nyújtott teljesítmények miatti elégedetlenség is; de tisztán látható az is, hogy az 5 000 Ft-os díj nem jelent kellő visszatartó erőt, egyes brókerek ugyanis hajlandók akár arra is, hogy kifizessék azt az ügyfél helyett.
2009-ben összesen 220 ezer tag lépett át másik pénztárba, ami egy alacsony, 10 000 Ft-os jutalék mellett is évi 2,2 milliárd Ft-os ügynöki költséget jelent iparági szinten, és ehhez még hozzá kell adni a váltással összefüggő adminisztrációs ráfordításokat.

Így aztán szinte minden pénztárnak, de különösen a sok taggal rendelkezőknek, illetve az elmúlt időszakban sok tagot átcsábítóknak érdeke lehet a befizetők rövid távú hasznára, illetve félrevezetésére építő verseny korlátozása, például az átlépési díj emelésével. Emellett a jól teljesítők számára kedvező lehet a piaci transzparencia növelése a hosszú távon gondolkodók megnyerése érdekében. Ha a PSZÁF a standard módon számított múltbeli hozamon kívül a teljesítmény előrejelzésére alkalmas kvalitatív információkat (például az egyes pénztárak befektetési politikáját, a befektetési döntésekért felelős személyek nevét, illetve a vagyonkezelői díjak szerkezetét és mértékét) is gyűjtene és közzétenne egy egységes, könnyen kezelhető formátumban, akkor a fogyasztó döntése nemcsak megalapozottabb lenne, de robusztusabb is. Míg a negyedévente ingadozó historikus teljesítménymutatók szinte folyamatos váltásra ösztönöznek, addig egy jól hangzó befektetési politika (például „felülsúlyozzuk a BRIC országokat”) inkább arra bátoríthatja azokat a befizetőket, akik hosszú távon gondolkoznak, hogy az átmenetileg alacsonyabb teljesítmény ellenére is kitartsanak pénztáruk mellett.

Az előbbiek mellett alkutéma lehet a pénztárat nem választó „irányított pályakezdők” elosztása is. Jelenleg három megye kivételével az ország egész területén a legnagyobb pénztár a területileg illetékes. Ezzel szemben Romániában a 20%-nál nagyobb részesedéssel rendelkező szereplőkhöz már nem irányítanak automatikusan, hogy a piac ne koncentrálódjon túlzott mértékben. Igazságos, és a többi pénztár számára ajánlatos lehet a kártyaleosztás elvének bevezetése.

3. Bevételek

A non-profit jelleg miatt osztalékfizetésre jelenleg nincs mód. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szponzor nem tudja kivenni a hasznát. A legfőbb csatorna általában a vagyonkezelői szerződések pénzügyi csoporton belüli odaítélése formális versenyeztetés után. A közvetlenül beszedett legfeljebb 0,8%-os (2014-ig ez a mérték fokozatosan 0,4%-ra csökken) vagyonkezelői díjon felül még nagyobb hasznot hoz, ha a pénztár a csoport által kezelt alapokba fektet be. Egy részvényalap díja ugyanis akár 2,0% is lehet (az előbbivel együtt a vagyonra vetítve értendő). Itt azonban egy kevés együttműködésre is szükség van a pénztárak között: azonos alapkezelőnél csak a vagyon 10%-a helyezhető el, így ajánlatos a maradékot a többieknél elhelyezni – kölcsönös alapon. További lehetőség a haszon kivételére a tagok adminisztrációjáért fizetendő díjak nyereségtartalma.

Szektor szinten tanácsos lehet az említett vagyonkezelői díjplafon csökkentésére halasztást kérni, hiszen ez a költségvetés hiányára nincs hatással, és a befizetők nagy része sem érezné meg. A jelenlegi vagyontömeg mellett pedig – amely a közeljövőben várhatóan a korábban említett rendkívül gyors ütemben fog növekedni – a 0,1 százalékpontos díjcsökkentési lépcsők egy éves eltolása évi 2,8 milliárd Ft plusz bevételt jelentene 2014-ig bezárólag.

Ezenkívül a jövedelmezőséget tovább javíthatja elsősorban a komplex szolgáltatást nyújtó pénzügyi csoportok esetében, ha sikerül a keresztértékesítést gátló adatvédelmi szabályokkal kapcsolatban lazítást elérni.

A szerző a Capitol Consulting Group tanácsadója