A válság tényleg csak bénaság?

Tényleges mélységét tekintve a mai helyzet legalább három többéves, esetleg évtizedes probléma halmazát rejti magában.

Időben a legközelebbi az az adottság, hogy a pénzügyi válság 2008-as kirobbanásakor hozott kármentő intézkedések (állami hitelgaranciák, százmilliárdos nagyságrendű gazdaságélénkítési akciók stb.) a válság általánosabb hatásait csupán halasztani, valamint bizonyos fokig „átcsomagolni” tudták, de teljesen kivédeni nem. Amit most megélünk, az voltaképpen e késleltetett hatás megjelenése. A 2008– 2009-es banki bizalmi válságot és nyomában a hitelek általános befagyását valóban sikerült feloldani. De az ebből a célból hirtelen mindenütt erőn felül a gazdaságba pumpált milliárdok hamarosan tetemes költségvetési deficitet, meglódult államadósságot produkáltak. A mindezekre válaszul születő megszorító, stabilizáló intézkedések hamarosan szociális, politikai, társadalmi nyugtalanságot gerjesztettek (lásd a szélsőségek térnyerését, a nacionalizmus, az idegengyűlölet, a globalizáció- és integrációellenesség választási tényezővé válását például Finnországban, Hollandiában, Franciaországban vagy finomabb áttételeken át a német belpolitikában is). Ennek legfontosabb következménye, hogy a társadalmi támogatottság például a szolidaritás, az integrációs, a közösségi megoldások iránt ma kisebb, mint évtizedek óta valaha. Azaz sok helyütt az eurót igenis menteni akaró politikai elitnek saját nemzeti hátországa jelenti az egyik legsúlyosabb tehertételt.

A válság emellett minden korábbinál brutálisabban felszínre hozta az Európai Unió – de különösen az euró – egyik legnagyobb kockázatot jelentő adottságát: azt, hogy mindkettő jelentős versenyképességi különbségeket takart eddig a tagországok között. A görög vagy a portugál válság valójában az egyes nemzetgazdaságok tetemes elmaradását jeleníti meg az EU versenyképességi átlagától. Mivel számos vonatkozásban relatíve ők vannak a legtávolabb ettől az uniós átlagtól, ezért válsághelyzetben is ők bizonyultak a legkönnyebben támadható gyenge láncszemeknek. Éppen ezért nem is elegendő pusztán a likviditási probléma megszüntetése mindaddig, amíg a versenyképességi felzárkóztatás távlatilag nincs beprogramozva.

Végül: mindenekelőtt a görög válság – majd nyomában a többi – rávilágított az euró létrehozását jellemző általános rendszerhibákra is. Nem volt kész forgatókönyv és eszközrendszer a bedőlés veszélyének esetére, hiányoztak azok a megelőző, egyeztető, irányadó, ösztönző és/vagy kényszerítő mechanizmusok, amelyek a nemzeti makrogazdasági mutatók kockázatos irányba történő, tartós elmozdulását idejekorán kiszűrhetik és korrigálhatják. Bebizonyosodott, hogy ha „békeidőben” mindez nem is keltett feltűnést, válság idején azonban a hiányuk valóságos katasztrófa, kezelésük pedig azonnali intézkedéseket igényel.
Ha mindezt összerakjuk, akkor jól látszik, hogy lényegében egyszerre kell tudni tüzet oltani és hajdani konstruk-ciós hibákat is kijavítani. Ha úgy tetszik, az EU politikai elitje váratlanul azzal szembesült, hogy miközben pillanatnyi válságtüneteket próbál kezelni, valójában olyan alapvető integrációelméleti, évtizedes kihatású döntéseket kellene meghozni, amelyek kapcsán a megelőző tizenöt év egymást követő szerződésmódosításai során látszólag már minden lehetőséget kimerítettek. A lisszaboni szerződés lezárása után azzal állt fel mindenki az asztaltól, hogy most aztán legalább 15-20 évig nem nyúlnak az intézményekhez. Ehhez képest kellene hirtelen az ott vitatottaknál helyenként sokkal inkább húsba vágó területen, ideges piacok és bedőlő bankok réme mellett napok alatt dönteniük. Nekik sem könnyű.