Mese két államcsődről: Argentína és Görögország

Amikor a gazdasági problémák akuttá váltak, a mesében szereplő ország vezetése radikális útra lépett az árstabilitás elérésére. Új valutát vezetett be, amelynek jegyzését 1:1 arányban a dollárhoz kötötték, és törvényt is hoztak arról, hogy ez a „kvázi monetáris unió” örökké fog tartani. Ezen túlmenően megnyitották a gazdaságot, az állami vállalatokat privatizálták, az ország pedig részt vett egy fontos regionális szabad kereskedelmi kezdeményezésben.

Ez a rendezés jól működött egy ideig, a növekedés visszatért, dőlt az országba a külföldi működő tőke, különösen a bankszektorba. Mintegy 10 év telt el így, amikor a sikertörténet hirtelen megtört. A térségben az egyik meghatározó kereskedelmi partner leértékelte a valutáját, miközben a dollár jelentősen felértékelődött. Országunk számára így problémássá vált a kivitel, halmozódtak a külső deficitek, miközben a növekedés lassulni kezdett. Egyidejűleg a fiskális folyamatok is ellenőrizhetetlenné váltak, megugrott a közadósság.

A nehézségek akkor kezdtek igazán súlyossá válni, amikor a nemzetközi pénzügyi piacokon – más feltörekvő államok fizetésképtelensége láttán – jelentősen nőtt a kockázatkerülés. Amikor a kockázati felárak már elviselhetetlenné váltak, a nemzetközi közösség nagy összegű pénzügyi segélycsomagok összeállításával reagált, amelyeket elsősorban a Nemzetközi Valutaalap és néhány baráti állam finanszírozott. Az első segélycsomag előirányozta a növekedés újraindítását, a fiskális deficit csökkentését és szerkezeti reformok végrehajtását. Ezekből azonban semmi sem lett, mert a fiskális intézkedések terhei alatt a gazdaság tovább hanyatlott. Súlyosbította a helyzetet, hogy a megszorítások hatását nem ellensúlyozhatta a kivitel megugrása, mert a versenyképesség javításához nem lehetett leszorítani a béreket. Egy év elteltével emiatt a kockázati felárak még magasabb szintre emelkedtek, ezért egy második mentőcsomagot is öszsze kellett állítani, amelyet egy nagy összegű, „önkéntes” adósságátütemezés követett.

Mindez azonban még mindig nem volt képes helyreállítani a befektetők bizalmát, majd a helyi megtakarítók is elkezdték külföldre menekíteni betéteiket. A gazdaság ekkor került végzetes, lefelé menő spirálba, az éleződő szociális feszültségek nyomán pedig bekövetkezett a társadalmi robbanás. A kormány megbukott, tiszavirág-életű utódai közül aztán az egyik bejelentette, hogy leállítja a külföldi kötvénytulajdonosok számára a tartozások törlesztését, egyúttal pedig felmondja a kötött valutaárfolyam-rendszert.

Ez az ország Argentína volt, amelynek egy évtizedébe került, amíg az 1991-es árfolyamrögzítéstől eljutott a kaotikus fizetésképtelenségig.

Görögországban megismétlődhet az argentin dráma. A görögöknek szintén megvoltak a maguk fiskális és inflációs bajai, amelyekről feltételezték, hogy gyógyírt hoz rájuk a felvétel a Gazdasági és Monetáris Unióba (EMU). Erre 2001-ben került sor (amikor Argentína a csőd beismerésére kényszerült). Az EMU keretei között töltött első évtizedet a bőséges és olcsó tőke beáramlása által fűtött, gyors gazdasági növekedés jellemezte. Ezen évtized során azonban felbukkant egy súlyos probléma: Görögország elveszítette a versenyképességét Németországgal szemben, hasonlóképpen, amint az Argentínával történt Brazília viszonylatában.

Miközben Argentínát a késő 90-es évek feltörekvő piaci válságának következményei sújtották, Görögországot a 2008-as pénzügyi krízis óta meglévő kockázatkerülés sújtja. Görögországot most ugyanúgy nem tartják többé fizetőképesnek a nemzetközi befektetők, ha a lassú növekedés és a súlyos kockázati felárak párosára tekintenek.

Kétkedésük annyiban indokolt, hogy az adósság fenntarthatóságának szokásos mutatói Görögország esetében sokkal súlyosabb képet jeleznek, mint annak idején Argentína esetében. A fiskális és a külső deficit a görögöknél nagyjából háromszor akkora, mint az argentinoknál volt, a felhalmozott adóssághegy pedig kétszer nagyobb. Az első mentőcsomag hatása szintén nagyfokú hasonlóságot mutat: egy év elteltével a kockázati felárak még nagyobbak, ezért újabb segélyakció összeállítása vált szükségessé, miközben a magánhitelezőket a követeléseik „önkéntes” átütemezésére kérik. Görögország esetében a beígért pénzügyi segítség is jóval nagyobb, mint Argentína esetében: a 230 milliárd eurós összeg több, mint az ország GDP-jének 100 százaléka.

Mindezen felül Görögország kapott 90 milliárd eurót az Európai Központi Banktól (1,25 százalékos kamatra). Ez az óriási pénzügyi injekció egyelőre megóvta az összeomlástól az ottani bankrendszert, ami egyértelműen jelzi annak előnyét, ha egy állam egy tényleges monetáris unió része, nem úgy, mint a dollárral csak „kvázi monetáris unióba” lépő Argentína. Kérdés azonban, hogy mi történne, ha a dél-amerikai példához hasonlóan a görögök is gyorsuló ütemben mentenék külföldre a betéteiket? Ha ez csak a fennmaradt összeg felét jelentené, az EKB-nak akkor is további 100 milliárd eurót kellene folyósítania, hogy az ottani bankok a víz felett tudják tartani magukat. Összességében így Görögországnak 400 milliárd eurós hivatalos támogatást kellene kapnia, ez a mai GDP-jének csaknem 200 százaléka.

Ha a folyamat végén Görögország – az argentin forgatókönyvet követve – arra kényszerülne, hogy egy rendezetlen fizetésképtelenség keretében kilépjen az euróövezetből, akkor valószínűleg feleződne a nominális GDP-je. Ez azt jelentené, hogy a görög kormánynak az euróövezeti partnereivel szembeni tartozása a GDP 400 százalékára ugrana, és ennek csak egy töredékét tudná valaha is törleszteni.

Marx Károly egy emlékezetes írásában úgy fogalmazott, hogy a történelem komédiák formájában ismétli meg önmagát. Görögország esetében a történelem sokkal inkább az argentin tragédia felnagyított formájában ismétlődhet meg.