Patthelyzet az amerikai gazdaságpolitikában

A kongresszus költségvetési hivatalának előrejelzése szerint a következő tíz év során az államadósság a bruttó hazai termék 82 százalékára növekszik, ez több mint duplája a 2008-ban kimutatott aránynak. Ez az előrejelzés ráadásul fölöttébb optimista feltételezéseken nyugszik, például erős gazdasági növekedést és alacsony kamatokat vesz alapul. Ha azonban ennél lassabb bővülésből és normálisnak tekinthető kamatszintből indulunk ki, akkor a bruttó hazai termék arányában kifejezett államadósság 100 százalék fölé emelkedhet 2021-ig, 2030-ra pedig meghaladhatja a 150 százalékot.

Az államadósság gyorsuló ütemű növekedésének egyik fő oka az amerikai lakosság gyors elöregedésében rejlik, ami magával hozza a mindenkinek járó nyugdíjra és egészségügyi ellátásra fordított szövetségi kiadások gyors emelkedését. A legtöbb szakértő jóslata szerint az államadósság növekedésének a megfékezéséhez elengedhetetlenül szükség lesz az ilyen járandóságok emelkedésének a visszafogására, valamint az adók arányának emelésére a bruttó hazai termékhez viszonyítva.

Barack Obama elnök és a kongresszusi demokraták azonban ellenzik az ilyen jövőbeni járandóságok megnyirbálását. Velük szemben a törvényhozás republikánus szárnya ugyanakkor elutasítja az adók bárminemű emelését. E két törekvés eredőjeként állt elő a jelenlegi patthelyzet, amely akadályozza a fiskális deficit csökkentését és az államadósság növekedésének visszafordítását.

A republikánusok azzal érvelnek, hogy a szövetségi tartozások felfutásának a megelőzésére csak az állami kiadások lefaragásával lehet fedezetet teremteni. Bár a hagyományos kiadási tételek mérséklését mindenképpen be kell vonni az állami költekezés visszafogását célzó erőfeszítésekbe, ezt a megközelítést mindenképpen ki kellene terjeszteni az olyan adókedvezmények megnyirbálására, mint amilyenek például az egészségügyet, a jelzálog-hitelezést vagy a helyi kormányzatokat szubvencionálják. Az ilyen tételek törlésével akár a bruttó hazai termék 2 százalékának megfelelő arányban is csökkenteni lehetne az éves költségvetési hiányt, ami 2021-ig több mint 25 százalékponttal vihetné lejjebb az államadósság arányát a bruttó hazai termékhez képest.

A republikánusok általában elutasítják a kiadáscsökkentés ezen formáját, mert ettől még tovább nőne az adóbevétel. Bár ez a módszer valóban bevételnövekedést eredményezne, valójában ugyanolyan gazdasági hatással járna, mint az érintett programokra fordított kiadások bármely csökkentése. Mivel azonban a republikánusok mindent elutasítanak, ami a bevételek növekedésével jár, a költségvetési patthelyzet megtörésének ez az útja nem lesz alkalmazható.

Az állami alapnyugdíj miatt a költségvetésre háruló terheket fokozatosan csökkenteni lehetne, ha a befektetési célú, személyes nyugdíjszámlák hozamaival fedezett járadékok helyettesítenék a jelenlegi, adóból finanszírozott ellátást vagy annak egy részét. Bár egy ilyen célú reform eredményeként fenn lehetne tartani a nyugdíjasok járandóságának a szintjét, a demokraták mégis ellenzik, mert miatta csökkennének a hagyományos állami juttatások. Ez szintén hozzájárul a patthelyzet tartósításához.

A két párt keményvonalas álláspontja már előrevetíti a 2012-es amerikai kongresszusi és elnökválasztási küzdelmek összecsapásait. A republikánusok által a választóknak felmutatott transzparensen az áll majd: „Mi nem emeljük az adótokat, de a demokraták igen.” A demokraták felirata pedig úgy szól majd: „Mi nem csökkentjük a nyugdíjakat vagy az egészségügyi ellátást, de a republikánusok erre készülnek.”

A választások előtt egyik fél sem szeretne kétértelműséget hagyni a saját üzenetében, amivel egyúttal kizárnak bárminemű azonnali változást az adókedvezmények nyújtásának rendjében, vagy jövőbeni korrekciót az állami alapnyugdíj-ellátásban. Ugyanezen okok miatt viszont optimista vagyok, hogy a választások után a patthelyzetnek vége lesz, mert akkorra már mind a republikánusok, mind a demokraták el tudják fogadni azokat a reformokat, amelyeket most még kötelességszerűen elutasítanak.

A választások utáni deficitcsökkentés másik útja az lehetne, hogy mérséklik a marginális adókulcsokat, miközben az ebből eredő bevételkiesést az adókedvezmények visszafogásával kompenzálják.

Hivatalos elemzésekben alábecsülik azt a hatást, amelyet a marginális adókulcsok leszállítása vált ki az adóalapra nézve. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a megadóztatható jövedelmek össztömege lényegesen megemelkedik, mert az adófizetők több munkával reagálnak a kulcsok csökkentésére, emellett nem béren kívüli juttatásokban, hanem inkább készpénzben veszik fel a javadalmazásukat, illetve csökkentik az adóból levonható fogyasztásuk szintjét. A csökkenő adókedvezmények – a felső adókulcsok leszállításával egyetemben – jelentős bevételi többleteket eredményezhetnek a megadóztatható jövedelmek kiterjesztése nyomán.

A jelenlegi holtpont fölöttébb zavaró, mivel negatív hatást válthat ki a pénzügyi piacokon, továbbá jelentősen megemelheti az államadósság szintjét, mert késlelteti a fiskális deficitek orvoslását. Magam talán túlzottan optimista vagyok, de úgy vélem, jó okunk van annak feltételezésére, hogy a mostani patthelyzet inkább a választásokat megelőző szokásos szerepjátszásra vezethető vissza. Amint pedig túl vagyunk a választásokon, az amerikai politikai rendszer sokkal hatékonyabbnak fog bizonyulni, ha haladást kell elérni a fiskális konszolidációban.