Sinn: Európa útja az egység felbomlása felé

Az Amerikai Egyesült Államok mottója: „E pluribus unum” (Sokból egy). Az Európai Unió mottója: „In varietate concordia” (Egység a sokféleségben). Ennél világosabban nehéz lenne kifejezni az európai és az amerikai modell közötti eltérést. Az USA egy olvasztótégely, míg Európa különböző, hosszú történelemmel rendelkező népek és kultúrák mozaikjaként áll össze.
Ez a különbözőség felveti a kérdést, hogy érdemes-e egyáltalán az Európai Egyesült Államok létrehozatalára törekedni. Ezt a célt sokan nem is fogadják el, mivel nem hisznek az egységesített európai identitás lehetőségében. Álláspontjuk szerint az egységes politikai rendszer – amilyen az Amerikai Egyesült Államoké – feltételez egy közös nyelvet és egy közös állampolgárságot.

Az Európai Egyesült Államok ideája, a háború utáni generáció szép álma talán éppen ezért nem válik soha valóra. Ebben jómagam nem vagyok teljesen biztos, mert egy mélyebb európai integráció és egy egységes politikai rendszer – végső soron – szilárd és a gyakorlatban bizonyítható előnyöket kínál, amelyekhez nincs szükség közös nyelvre. Az előnyök között van a személyek szabad, határokon átmenő mozgása, az áruk és szolgáltatások szabad áramlása, a határokon átívelő gazdasági tevékenység alapjául szolgáló jogbiztonság, egy európai léptékű közlekedési infrastruktúra, és – nem utolsó sorban – ilyenek a közös biztonsági egyezmények is.

A banki szabályozás olyan kiemelt terület, ahol értelme van a kollektív fellépésnek. Ha a bankokat nemzeti szinten szabályozzák, miközben nemzetközi viszonylatban folytatnak üzleti tevékenységet, akkor a helyzet az állami felügyeleteket folyamatosan laza szabályozási viszonyok kialakítására ösztönzi. Ezzel ugyanis elkerülhetik, hogy külföldre száműzzenek egyes üzleti tevékenységeket, sőt más tagállamokból saját területükre tudnak csábítani ilyeneket. Az így kialakuló verseny a minőség rovására megy, mert miközben a laza szabályozás belföldön profitot hoz, az esetleges veszteségek a külföldi hitelezőknél csapódnak le.

A szabványok, a versenypolitika és az adózás területéről számos hasonló példát említhetnénk. Ezért alapvető megfontolások sora szól az európai integráció elmélyítése mellett, aminek eredménye végül az egységes európai állam megteremtése lehet. Ez az út azonban azzal a veszéllyel jár, hogy kollektív döntéshozatalaikkal a testületek túllépnek a mindenki számára hasznos körön, és – a hatalmukkal visszaélve – újraosztják az erőforrásokat a résztvevő országok között.

Ez alól a demokratikusan választott testületek sem jelentenek kivételt – éppen ellenkezőleg, ezek is lehetővé teszik, hogy a többség kizsákmányolja a kisebbséget.

A veszély elhárítása érdekében a demokratikus testületeknek kivétel nélkül különleges – a kisebbségek védelmét célzó – szabályokra van szükségük, például a minősített többségi szavazás vagy az egyhangú döntéshozatal kikötésével.

Ennek a problémának különösen drámai példáját adják az Európai Központi Bank (EKB) által meghozott döntések, amelyeket egyszerű többséggel fogadtak el egy olyan testületben, amelyet nem is demokratikus úton választottak. Az EKB döntései a vagyonnak és a kockázatoknak az euróövezeti államok közötti masszív újraelosztásához vezetnek. Az amerikai Federal Reserve számára soha nem engednék, hogy politikájában ilyen szintű regionális kiegyensúlyozatlanságot érvényesítsen. A Fed nem tud közvetlenül hitelt folyósítani egyes régióknak, a csőd szélén tántorgó államoknak (például Kaliforniának) pedig végképp nem.

Mindent tetézendő, az Európai Tanács elnöke, Herman Van Rompuy – a bajban lévő euró-övezet államok többségének támogatásával – ismét eurokötvények bevezetését és az adósság kölcsönössé tételével járó sémák alkalmazását javasolja. Ezek az elképzelések az amerikai rendszeren is messze túlmutatnak. Az ezekhez nélkülözhetetlen nagyfokú fiskális integráció és központosított hatalom távolról sem hasonlítana arra, amit az USA-ban ma láthatunk.

Van Rompuy javaslatai szélsőségesen veszélyesek, és végső soron lerombolhatják Európát. A kötelezettségek közösségén alapuló unió ellenkezik a lakosság nagy részének akaratával, ráadásul nem is vezetne – a szó igazi értelmében vett – föderális államhoz: az egyenlők szövetségéhez, amelyben minden szereplő szabadon dönt az egyesülésről és egymás kölcsönös megvédéséről.

Ez az út az Európai Egyesült Államokhoz sem vezethet el, egyszerűen azért, mert a kontinens nagy része elutasítja. Európa nem azonos az eurózónával, a közös pénzt használó államokon kívül még számos országot felölel. A fogyatékosságaitól megszabadított euró talán hasznos eszköz a kontinens prosperitása számára, az euróövezet jelenlegi fejlődési iránya azonban megosztja az EU-t, és aláássa a sokféleség egységének eszméjét.

Az elképzelés, miszerint az euróövezetet át lehetne alakítani egyfajta Európai Egyesült Államokká, immár nem meggyőző. A közös felelősségvállalás felé vezető út valószínűleg mély szakadáshoz vezetne a kontinensen. Ha ugyanis az euróövezetet egy – bármely tagország fizetésképtelenségének megelőzésére alkalmas – transzfer- és adósságunióvá akarják alakítani, ahhoz annál is erősebb központi hatalomra lenne szükség, amilyen jelenleg az USA-ban létezik.