Kivezetni a devizahiteleket

A magyar lakosság számára az elmúlt öt év során nyilvánvalóvá vált, hogy devizahitelt felvenni igencsak kockázatos. A globális pénzügyi válság, majd az elmélyülő euróövezeti adósságválság bizonytalan külső környezete mellett egyelőre a hazai gazdaság fellendülése is elmaradt, és a csekélyke tartalékok, mozgósítható erőforrások sokaknál kimerültek. A különféle mentőcsomagok ellenére a devizaadósok gondja társadalmilag ma is jelentős: a devizahitelek súlya még mindig 55 százalék körül van a magyar háztartások hitelállományában, átlagos hátralévő futamidejük pedig közel 12 év. Az sem kétséges, hogy a devizahitelezés a politikai kommunikáció számára is kiemelt téma. Erre utalnak a miniszterelnök, a közigazgatási és igazságügyi miniszter, illetve a nemzetgazdasági miniszter nyári interjúi is.

A magyarországi devizahitel-történetnek persze számos olvasata van. Beszélhetünk a külső körülmények drámai megváltozásáról, a szabályozó hatóságok vagy a hitelnyújtó bankok felelősségéről, esetenként a hitelfelvevők magatartásával kapcsolatos erkölcsi kockázatokról is. Egy szinte biztos: ma vélhetően mind a jelenlegi devizaadósok, mind a pénzintézetek túlnyomó többsége szívesen feledné a napot, amikor belevágott az ügyletbe. Voltak persze nyertesei is a történetnek: mindenekelőtt az a közel 170 ezer ügyfél, aki 2011 szeptembere és 2012 februárja között végtörlesztésben vett részt. Ennek azonban nemcsak a banki veszteségekben mutatkozott meg az ára, hanem a forint jelentős gyengülésében is, ami a végtörlesztés lehetőségével élni nem tudó több mint félmillió állampolgár helyzetét tovább rontotta. Az is igaz, hogy számos hitelfelvevő nehézségét nem önmagában a devizaadósság okozza, hanem az, hogy megszűnt korábban biztosnak látszó munkahelyük, vagy jelentősen csökkent havi jövedelmük. Ez persze forintban történő eladósodás esetén, sőt akkor is probléma, ha valaki éppenséggel egyáltalán nem vett fel hitelt. Aligha véletlen, hogy a kormányzati üzenetek – legutóbb a családi csődvédelem gondolata – egyszerre irányulnak a devizahitelezés kivezetésére és a többiek, azaz a forintban eladósodottak, valamint a hitelt nem felvevő, illetve megtakarító csoportok megnyugtatására.

Állami beavatkozás nélkül a devizahitelezés csak mintegy másfél évtized múlva szorulna ki a magyar pénzügyi rendszerből. A gazdaságpolitikai döntéshozók legújabb nyilatkozatai szerint a kormányzat nem a teljes devizahitelezést kívánja leállítani, a lakáscélú devizaalapú jelzáloghitelek mielőbbi kivezetésében viszont eltökélt. Feltéve, hogy erről a devizaadósokat képviselő civil szervezetekkel és a Bankszövetséggel egyaránt érdemben egyeztetnek, a reménybeli megállapodásnak két pillére lehet. Az egyik a szociális segítségnyújtás azoknak, akik mára kezelhetetlen nagyságrendű, 90 napon túl késedelmes tartozást halmoztak fel, netán kilakoltatás miatt már elveszítették lakásukat. Itt az állami mentőöv szerepe döntő, és ilyen segítségnyújtás a mai lakáscélú devizaadósok mintegy ötödét érintheti. A rendezés másik pillére viszont a törlesztőrészlet elszámolásának korrekciójára épülhet. Praktikusan a hitelfelvétel óta bekövetkezett árfolyam- és kamatváltozások költségei módosulhatnak utólag, mégpedig a hitelfelvevők számára kedvezően, a bankok számára viszont kedvezőtlenül. Eddig az ellentmondásos eredményű perek az árfolyamról szóltak, a Kúria tavaly év végi állásfoglalása viszont a hazai bankok egyoldalú szerződésmódosítási gyakorlatának másik fontos paraméterét, az ügyfélkamatok emelését is kérdésessé teheti. A probléma súlyos, a helyzet viszont jogilag nem feltétlenül egyértelmű – ez valamennyi szereplő kompromisszumkészségét növelheti.