Ki beszél itt az IMF-ről?

Alejandro Guerson megírta a dolgozatát. A Nemzetközi Valutaalap elemzője néhány hete olyan tanulmányt írt a magyarországi válságkezelésről, amely nyilván nem nyerte el a kormány tetszését. Mint tudjuk, a magyar kormány anno győzelmi jelentésként tudatta az emberekkel, hogy visszafizettük az IMF-hitelt, újabb kölcsönre a jócskán elnyújtott csatározás után pedig nem volt szüksége az országnak. Erre itt ez a dolgozat.

Jó néhány számítás látott annak idején napvilágot arról, vajon az IMF-hitel lett volna az olcsóbb megoldás vagy a piaci finanszírozás, esetleg az állam eladósodása a háziasszonyok felé (az állampapírpiacon robosztus a lakossági növekedés). A gazdaságpolitikai huzakodás e téren döntetlenre áll, az IMF és a magyar kormány is magának ad igazat. Utóbbi főleg azt hangsúlyozza, hogy a Nemzetközi Valutaalap hitele ugyan valóban alacsonyabb kamatozású, ám nyilván olyan megszorításokkal folyósították volna, ami rövid távon drágább – elsősorban a lakosságnak. A lassan feledésbe merülő IMF-tárgyalások (pontosabban: érdemben nem tárgyalások) célja nyilván az volt, hogy a kormány bizonyítsa a világnak: a tavaly még recesszióban szenvedő magyar gazdaság képes tartani a 3 százalékos államháztartási hiánycélt, így az ország kikerülhetett a túlzottdeficit-eljárás alól. Az Orbán-kormány „szabadságharca” távolról sem politikai jellegű volt, hanem gazdasági is, hiszen uniós pénzhegyek eltűnését jelenthette volna.

Az csupán találgatás, hogy az IMF a hitel fejében mit szorgalmazott, mert ezek az ő részükről soha nem kerültek nyilvánosságra. Más kérdés, hogy a másik oldalról sok mindent bevetett a politika, azt akarva bizonyítani, hogy az ország az IMF-fel csak rosszul járhat. Kicsit csodálkozhatunk is, hogy most meg Románia kapcsán azt olvastuk: a washingtoni pénzintézet a román hatóságokra bízza, milyen intézkedéseket hoz az államháztartási hiánycél teljesítése érdekében egy újabb kétéves futamidejű elővigyázatossági hitel rendelkezésre bocsátásának fejében.

A magyar gazdaság nem mellékesen az IMF-huzakodás óta kikecmergett a gödörből. Nőtt a GDP, javult az üzleti hangulat, így vagy úgy (közmunkások kérdése) emelkedett a foglalkoztatás, a számok a kormány mellett szólnak. Erre itt ez a dolgozat. Alejandro Guerson azt modellezte, hogy az eredmények nem hosszútávra szólnak, a rövid távra gondolkodásnak pedig – szerinte – vannak buktatói. Azt például kimondottan károsnak tartja, hogy csökkentek az állami beruházások és emelkedtek a vállalati adók. A különadók rendszere fontos ágazatokat érint, ott csökkent is a beruházás, ám a gazdaság egésze még ezt is elviselte. A bankszektor külön téma, mert bár Európában többen követték a magyar példát, az itthoni sarc messze a legnagyobb.

Nehéz azt mondani, hogy a magyar gazdaságpolitika külföldi ellenes lenne (amit kritizálói sokszor hangoztatnak), hiszen sorra köti a kormány a stratégiai szerződéseket multikkal, igaz, ezeknek inkább gesztus értéke van, néha még az sem, lásd: a Jabilnál a leépítéseket. A magyar vállalkozások segítése (akár a bankszektor tervezett „átmagyarosításával”, akár kereskedelmi láncok erősítésével, kis és közepes termelők helyzetbe hozásával az agráriumban, a turizmusban) éppenséggel nem rövid távú feladat, hiszen egyik évről a másikra nem lesz hárommillióból hatmillió disznó, és attól még nem lesz nyereséges egy önkormányzati tulajdonú élményfürdő, hogy az állam átvállalja az adósságát.

Az IMF elemzőjének munkája számos elméleti feltételezésen alapul. Láthatóan nem érti Magyarországot, ahol többek között rezsit lehetett csökkenteni, sarokba lehetett állítani a bankokat, és ahol nem mellékesen 2014-ben parlamenti választásokat tartanak. És különben is: ki beszél itt az IMF-ről?

Szerdahelyi Csaba, A szerző a Világgazdaság munkatársa-->