Láthatatlanok

Könnyű lenne számon kérni a kormányon, hogy a szociális dolgozók által követelt 20 százalékos béremelésére sajnál 9 milliárdot, miközben ennek a többszörösét költi stadion- és sportpályaépítésre. De az igazság az, hogy a kormányok vagy arra áldoznak, ami anyagi vagy politikai haszonnal kecsegtet, vagy arra, amire rákényszerítik őket.

Majdnem két évvel ezelőtt a sajtó heteken át csócsálta azt a kijelentést, amely szerint „ma Magyarországon jól meg lehet élni havi 47 ezer forintból”. Az a tény viszont egyszerűen nem üti meg a közvélemény ingerküszöbét, miszerint 2013-ben is vannak ebben az országban, akiknek az ominózus 47 ezernél alig több, egészen pontosan nettó 74278 forint a havi nettó fizetésük. Rendes, bejelentett, 8 órás munkáért.

A szociális dolgozók az egész közszférában az egyedüliek, akiket ennyire alul mernek fizetni. Talán mert hiába vannak 145 ezren, épp oly láthatatlanok, ezért az érdekérvényesítő képességük épp olyan gyenge, mint a gondjaikra bízott százezrek jelentős részének: a napjaikat idősotthonok falai között pergető öregeknek, az akár születésüktől halálukig pszichiátriai intézetekben vegetáló súlyos szellemi és/vagy testi fogyatékosoknak, vagy a mindinkább a többség életterén kívülre kényszerített hajléktalanoknak.

A karitatív szervezetek, elkötelezett közemberek ételosztó, pénz- és ruhagyűjtő akciója, önzetlen munkálkodása nyomán mindannyiunk lelkiismerete megnyugodhatott az elmúlt években. A fővárosi hajléktalanrendelet szinte totális elfogadottsága azonban nem hagyott kétséget a felől, mit is gondol a (még) egészséges, ép és viszonylagos jólétben élő többség e társadalmi csoportokról: gondoskodunk rólatok, de maradjatok láthatatlanok. Márpedig társadalmi támogatás nélkül nem csak a gondozottak, de félő, hogy a gondozók sem számíthatnak túl sok jóra.