Stiglitz: az eurót meg lehetne menteni

A Fed közgazdászainak nemrégiben megjelent tanulmánya szerint a magas amerikai munkanélküliségi rátának súlyos következményei lesznek a következő évek GDP-növekedésére. Ha ez igaz az Egyesült Államokra, ahol az állástalanok aránya 40 százalékkal kisebb, mint az eurózónában, akkor az európai növekedési kilátások valóban igen borúsak.
Legfőképpen az eurózóna struktúrájának fundamentális reformjára van szükség. Mostanra igen világosan látni, hogy ennek keretében milyen intézkedéseket kell megtenni.

- Egyrészt egy valódi bankunióra van szükség, amely közös banki felügyelettel, illetve betétbiztosítási és szanálási rendszerrel rendelkezik. Enélkül a tőke továbbra is a legrosszabb gazdasági helyzetű országokból a legerősebb tagállamok felé áramlik majd.
- Valamilyen szintű közös kötvénykibocsátási rendszert (például eurókötvények) is létre kell hozni. Miután az eurózóna GDP-hez mért adósságrátája alacsonyabb, mint az Egyesült Államoké, így az eurózóna negatív reál kamatszint mellett tudna kölcsönt felvenni, mint ahogyan azt az USA teszi. Az alacsonyabb kamatszint pedig lehetővé tenné, hogy a szabad forrásokat a gazdaság élénkítésére lehessen felhasználni, amivel meg lehetne szüntetni a válsággal sújtott eurózóna-tagországokra jellemző ördögi kört, amikor is a megszorítások a GDP csökkentésével növelik az államadósság szintjét, így az adósságterhet fenntarthatatlanabbá teszik.
- Olyan iparpolitikára van szükség, amely lehetővé teszi a lemaradó országok felzárkózását. Ehhez fel kell számolni azt a rendszert, amely a szabad piacokba történő elfogadhatatlan beavatkozásnak ítélve tiltja ennek alkalmazását.
- Olyan központi bank kell, amely nemcsak az inflációra, hanem a növekedésre, a foglalkoztatásra és a pénzügyi stabilitásra is fókuszál.
- A növekedést gátló megszorítási politikát fel kell váltania a növekedést ösztönző, a humán tőkébe, a technológiába és az infrastruktúrába történő befektetéseket alkalmazó politikának.

Az euró megalkotásának terve jórészt azokat a neoliberális gazdasági doktrínákat tükrözi, amelyek a közös európai valuta születése idején domináltak. Ezek szerint az infláció szintjének alacsonyan tartása szükséges és jórészt elégséges is a növekedés és a stabilitás eléréséhez. Ezen dogmák követői emellett azt állították, hogy a központi bankok függetlensége az egyetlen módja a monetáris rendszerbe vetett bizalom biztosításának. Továbbá ezen tantételek szerint az alacsony szintű államadósság és államháztartási hiány vezet el a tagországok közötti gazdasági konvergenciához.

A fenti doktrínák közül egy sem bizonyult helyesnek. A független Fed és EKB jóval rosszabb teljesítményt nyújtott a válságot megelőző években, mint némely feltörekvő gazdaság kevésbé független központi bankja, mert az előbbiek inflációra való fókuszálása elvonta a figyelmet a pénzügyi rendszer sebezhetőségének jóval fontosabb problémájától.

Elmondható az is, hogy Spanyolország és Írország a válság előtt még költségvetési többlettel és alacsony államadóssággal büszkélkedhetett. Mindkét országban a válság okozta a deficit és a magas adósságráta kialakulását, nem pedig fordítva. Az eurózóna által folytatott fiskális szigor nem fogja elősegíteni a gyors kilábalást a válságból, csak megakadályozza a következőt.

Még nem volt arra példa, hogy egy ország a megszorítások révén lábalt volna ki a válságból. Néhány kisebb ország szerencsésnek mondható abban a tekintetben, hogy exportja kitöltötte azt az űrt, ami a közkiadások csökkentésével az aggregált keresletben jelentkezett, és így elkerülte azt, hogy a megszorítások visszavessék a gazdaság teljesítményét.

Németország és némely észak-európai ország pedig az szolidaritás hiányáról tett tanúbizonyságot, amikor deklarálták, hogy nem kellene őket arra kérni, hogy állják a bajba jutott dél-európai országok számláit. Ez többszörösen is téves álláspont. Először is az eurókötvények bevezetésével létrejövő alacsonyabb hozamok kezelhető szintre csökkentenék az adósságterhet.

Ha az eurózóna megvalósítaná a fent leírt programot, akkor Németországnak nem kellene a zsebébe nyúlnia, hogy kisegítse a déli tagországokat. Az eurózóna által követett visszás politika azt eredményezi, hogy az egyik adósságátstrukturálás követi a másikat. Ha Németország és a többi észak-európai tagállam továbbra is ragaszkodik ehhez a politikához, akkor a dél-európai szomszédaikkal együtt végül nagyobb cechet kell majd állniuk.

Az eurótól azt várták, hogy majd növekedést, jólétet és európai egységet teremt. Ezzel szemben stagnálást, instabilitást és megosztottságot eredményezett.

Ennek nem így kellene lennie. Az eurót meg lehetne menteni, de ahhoz az európai elkötelezettségről szóló szónoklatoknál többre van szükség. Ha Németország és a többi észak-európai tagállam nem hajlandó megtenni azt, amire szükség lenne, vagyis ha nincs meg bennük a szükséges szolidaritás, akkor lehet, hogy az euróról le kell mondani, hogy az európai integrációt meg lehessen menteni.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org