Törököt fogtunk

Valahányszor kritika érte a közmunkaprogramot, az illetékesen mindannyiszor elmondták: az árokparti kapirgálás csupán átmeneti feladat a résztvevőknek, a végső cél az elsődleges munkaerőpiacon, azon belül is lehetőleg a versenyszférában való elhelyezkedés. A kormány kétségkívül nem volt könnyű helyzetben, amikor a mágikus elsődleges munkaerőpiacon elhelyezkedni képtelenek sorsáról volt szó, akár meg is kockáztathatjuk, hogy ebben az esetben nincs is jó döntés. Mára azonban úgy látszik, a visszatalálás a nagy életbe egyre távolabbinak tűnik.

A vállalati területen elhelyezkedett közmunkások döntően állami vállalatoknál, például a vasúttársaságnál, a vízgazdálkodással foglalkozó társaságoknál, vagy a honvédelemhez kapcsolódó, például logisztikai cégeknél találtak munkát. Ezek a foglalkoztatottak, bár az adott cégnél dolgoznak, a közmunkások közé számítanak a statisztikákban. Ez a statisztikáknak kétségkívül jót tesz, és abban is van némi igazság, hogy egy ilyen helyen valami alibimunkát végezni még mindig ezerszer jobb, mint otthon, tétlenül várni az apanázst.

A baj csak az, hogy apanázs így is kell. Cserébe ugyan reggel fel kell kelni, de GDP-t termelni azért nem muszáj. A közmunka rendszere melletti érvekben csakugyan van igazság, de mára a program mintha beleragadt volna egy nagymérvű, drága és abbahagyhatatlan szociális ellátás szerepkörébe. Egyre több közmunkás egyre többe kerül, a végső cél, vagyis az önálló elhelyezkedés pedig egyáltalán nem került közelebb.

Csodákat tenni ezen a téren nem lehet, sem a közmunkaprogrammal, sem másként. Az egyetlen értelmes lehetőség, hogy a kényszerű, ám politikailag könnyen eladható foglalkoztatás ideje alatt valamilyen képzésben részesülnek a résztvevők. Ez jelenleg uniós pénzből meg is kezdődött. A tanulók kisebb része valóban jó szakmát szerezhet, nagyobb része azonban csak befejezi a nyolc általánost. És utána?