Negyedszázad

A szocialista rendszer után Magyarországon pillanatok alatt alakult ki a piacgazdaság, milliók veszítették el állásukat és féltek attól, hogy mi lesz velük, ha az állam többé nem segít rajtuk. A rendszerváltás után nem volt szükség a felesleges dolgozókra, nem volt szükség a veszteséges vállalatokra, és a korszerűtlen technológiával sem lehetett mit kezdeni. Nem lehetett velük versenyezni nyugaton.

A rendszerváltás utáni keserű évekből nem nehéz arra a téves következtetésre jutni, hogy a piacgazdaság maga a pokol. Pedig a második világháború óta eltelt évtizedek azt támasztják alá, hogy a liberális demokráciák voltak a legsikeresebbek. Ezekben az országokban nőtt a leggyorsabban az egy főre jutó GDP és a mai napig ők a legversenyképesebbek. Magyarország leszakadása is leginkább abból fakadt, hogy a rendszerváltás előtti időkben tévúton járt.

A liberális demokrácia „hódításával” együtt járt a piacgazdaság kiépülése. Mindkettőben különösen fontos a magántulajdon és a szerződések tiszteletben tartása. A nyugati technológiák és vállalatok megjelenésével pedig egy egészen új világ nyílt meg Magyarország előtt. Igaz, a béreket viszonylag alacsonyan kellett tartani, nehogy beleessünk a közepes jövedelműek csapdájába („middle income trap”), a foglalkoztatottak száma soha nem növekedett a rendszerváltás előtti szintre, de a termelékenység bővülése biztató jövőképet vetített elénk.

A 2000-es évek elhibázott gazdaságpolitikája, a világgazdasági válság, azt követően pedig az államkapitalizmus kiépítése azonban csúnyán megtépázta a növekedési kilátásokat. Bármi is történt a rendszerváltás óta, a legutóbbi időkig nem kérdőjeleződött meg, hogy Magyarországnak a nyugati országok útját kell járnia. Az elmúlt évek kormányzása azonban egy új irányt jelölt ki a magyar gazdaság és a társadalom számára.

Az állam egyre több szektorban tölt be meghatározó szerepet – vagy alakítja át a piacot –, ami túlmutat a piacgazdasági kereteken. Az Alkotmánybíróság hatáskörének csökkentése, a magán-nyugdíjpénztári vagyon átvétele, a visszamenőleges, egyes szektorokat sújtó különadók, az új, gyakorlatilag egypárti alaptörvény, az utóbbi időszakban pedig a választási rendszer átírása, a választókerületek átrajzolása, a trafikrendszer kialakítása, a földek osztása, vagy a tankönyvpiac felforgatása hűen tükrözi a kormány szándékait. A hatalom centralizálása, az intézményi keretek átalakítása, a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontása lassan akár el is vezethet bennünket egy másik berendezkedésbe. Orbán Viktor miniszterelnök az új rendszert „illiberális államnak” hívja. Sokak szerint azonban az „illiberális demokrácia” aligha tekinthető valódi demokráciának.

Régóta tudjuk, hogy a kabinet intézkedései nem nyugati mintán alapulnak. A követendő példának tekintett Szingapúr, Kína, India, Törökország vagy Oroszország gazdasági és társadalmi berendezkedése viszont egyáltalán nem megnyugtató. Az államkapitalista Szingapúr, a kommunista Kína, az autoriter Törökország vagy a világ békéjét sokak szerint fenyegető Oroszország semmiben sem lehet példa. Néhány ország ezek közül nagy növekedési potenciállal rendelkezik, de leginkább azért, mert az egy főre jutó GDP-jük relatív alacsony – vagy nagy mennyiségű természeti erőforrásaik vannak –, hazánk viszont Szingapúron kívül mindegyiknél jobban teljesít.

Ha Magyarország számára véget is érne a liberális demokrácia korszaka, a világban biztos, hogy nem áldozott le ennek a berendezkedésnek. Egy nyugati típusú piacgazdaság sem tartható fenn liberális demokrácia nélkül.