A kínai rémálom

A kínai kormányzat bizonytalansága vagy szándékának hiánya az adósság megfékezése terén nyilvánvalóan látszik annak ellentmondásosságában, hogy egyszerre akar jelentős strukturális reformokat végrehajtani, illetve fenntartani az évi 7,5 százalékos GDP-növekedési ütemet. Annak tudatában, hogy az utóbbi évek növekedése adósságnövelő finanszírozású beruházásoknak köszönhető – amelyek gyakran infrastrukturális és lakásépítési projektekben öltöttek testet a Kínai Álom megvalósítsa érdekében –, minden olyan törekvés, amely a hitelnövekedést próbálja kordában tartani, várhatóan a kínai gazdaság kemény földet érését okozza. Ezen kilátás miatt a hatóságok már arra kényszerültek, hogy elhalasszák a lényegi reformokat.

Természetesen a kínai adósság GDP-hez viszonyított mértéke, amely júliusban elérte a 250 százalékos szintet, még mindig jóval alacsonyabb, mint a legtöbb fejlett gazdaságban. A probléma az, hogy a kínai magán adósságállomány szintjét alapul véve normális esetben az egy főre jutó GDP-nek mintegy 25 ezer dollár körül kellene állnia, ami négyszer magasabb érték a jelenlegi szinthez képest.

Egyértelmű párhuzamot lehet felfedezni a jelenlegi kínai helyzet és a Japánban az 1980-as években lejátszódott beruházási boom között. Ahogy az ma Kínát jellemzi, Japánban is jelentős volt a magánszemélyek megtakarítási rátája, amely lehetővé tette, hogy a beruházók jelentős mértékben támaszkodjanak a hagyományos, hazai finanszírozású banki hitelekre.

További hasonlóságot lehet felfedezni abban, ahogy az adósságok felhalmozódtak a kínai vállalati szektorban, ahol a külső finanszírozás bevonásának mértéke a saját tőkéhez képest a 2007-es 2,4-szeres szintről tavaly 3,5-szeres szintre emelkedett – ami jóval meghaladja az amerikai és európai szinteket. Rontja a helyzetet, hogy az új hitelek jó része az árnyékbankrendszerből származik magas kamatráták mellett, ami igen megnehezíti a hitelfelvevők törlesztését.

Az egyértelmű, hogy a kínai helyzet jóval extrémebbnek számít a japánhoz képest. A japán beruházási ráta csúcsértéke a GDP 33 százaléka volt szemben a kínai 47 százalékos mértékkel. Ez egy jelentős különbség, különösen ha figyelembe vesszük, hogy Kínában az egy főre jutó GDP csupán a japán érték 19 százalékát teszi ki, miközben az adósságának mértéke már elérte a japán szint 60 százalékát. Továbbá az adósság emelkedésének üteme Kínában jóval gyorsabb (az elmúlt öt évben 71 százalékpontos növekedést mértek a GDP-hez képest), mint Japánban, ahol az adósságszint csak 16 százalékponttal nőtt a buborék kipukkanása előtti öt éves időszakban.

A fentiek fényében még több okunk van azt gondolni, hogy a japán tapasztalatok lényegi dolgokat árulhatnak el azokról a kockázatokról, amelyekkel Kínának szembe kell nézni. Miután a japán buborék kipukkadt, a GDP bővülésének üteme a válság előtti négy év átlagosan 5,8 százalékos szintjéről a következő négy évben 0,9 százalékra lassult. A rossz hitelek bennragadtak a bankok mérlegében, így a növekedés megszűnt, és defláció alakult ki. Miközben a magán adósság GDP-hez viszonyított aránya stabilizálódott, az állami adósság mértéke 50 százalékkal nőtt a buborék kipukkanása utáni öt évben.

Kínában a hitelbuborék kipukkanása valószínűleg azt okozná, hogy az éves GDP-növekedés átlagosan 1-2 százalékra esne vissza az azt követő négy évben. Az állami szektor konszolidált adóssága pedig a GDP 100 százalékára emelkedne. Ez egy viszonylag mérsékelt előrejelzésnek számít. Automatikus stabilizálási mechanizmusok vagy a betétbiztosítással alátámasztott erős pénzügyi stabilitási keretrendszer hiányában igen nehéz lesz azokat a kockázatokat kezelni, amelyek a kormányzat potenciálisan destabilizáló pénzügyi reformjaiból adódhatnak. Egy hitelsokk így katasztrofálisnak is bizonyulhat.

A kínai adósság alakulásában komoly szerepet játszik az ország jelentős mértékűre nőtt ingatlanpiaci buboréka. Az ingatlanárak erőteljes esésének hatása széleskörű lenne, ugyanis az ingatlanokon lévő jelzálog a kínai pénzügyi rendszer tartóoszlopának számít. A bankok közvetett és közvetlen ingatlanpiaci kitettsége a GDP 66 és 89 százaléka közé tehető.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a kormányzatnak nincsen lehetősége az ingatlanpiac stabilizálására. Valójában, a probléma nagy része abból adódik, hogy a gazdaság ciklikus visszaeséseire adott kínai válasz mindig tartalmazta a lakásépítések fokozását.

Az automatikus stabilizáló mechanizmusok hiánya kihangsúlyozta a reformcélok és a növekedés garantálása közötti feszültséget. A kormányzat számára a rövid távú növekedés elősegítésének egyetlen módja az, hogy adósságnövelő élénkítésbe kezd, mint ahogy azt korábban ebben az évben is megtette. Ez azonban a kínai adósságteher további növekedését fogja eredményezni, és a rossz hitelek egyre inkább kiszorítják majd a jó hiteleket.

Ha a kínai vezetők továbbra is a hiteleken alapuló növekedést választják a reformok helyett, akkor csak késleltetik – sőt lehet, hogy elnyújtják – az elkerülhetetlen lassulást. Ez pedig Hszi Csin-ping Kínai Álmát rémálommá tudná tenni.

Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org