A közgazdászok közötti konszenzus veszélyei

A chicagói egyetem Initiative on Global Markets nevű programja rendszeresen szondázza különböző meggyőződésű vezető közgazdászok véleményét egy adott gazdaságpolitikai témáról. A chicagói egyetem legutóbbi felmérése arról szólt, hogy Barack Obama elnök élénkítő programja vajon csökkentette-e az amerikai munkanélküliség mértékét. A 2009-ben elfogadott válságkezelési törvény értelmében a kormányzat több mint 800 milliárd dolláros élénkítésre kapott felhatalmazást, a keretösszeget infrastrukturális, oktatási, energetikai, illetve különböző szociális programokra, valamint adókedvezményekre lehetett fordítani. A gazdasági válság közepén ez egy klasszikus keynesiánus intézkedést jelentett.

A közgazdászok ebben az ügyben szinte kivétel nélkül egyetértettek. A felmérésben résztvevő 37 top közgazdász közül 36-an azt mondták, hogy a kormányzati terv sikeres volt a munkanélküliség csökkentése terén. Justin Wolfers, a University of Michigan közgazdásza a New York Times-on vezetett blogban örvendett a konszenzusnak. Egyben szerinte az arról szóló heves közéleti vita, hogy vajon az állami élénkítés hatásos-e, teljesen elválasztódott attól, amiben a szakértők egyetértenek.
Valójában a közgazdászok számos dologban értenek egyet, amelyek közül sok politikai szempontból vitatott kérdésnek számít. Greg Mankiw, a Harvard közgazdásza 2009-ben összegyűjtött pár ilyen témát. A közgazdászok legalább 90 százaléka értett egyet többek között azzal, hogy az importvámok és -kvóták csökkentik az általános gazdasági jólétet, illetve a lebegő árfolyamok hatékony nemzetközi monetáris rendszert segítenek elő.

Néha a közgazdászok közötti konszenzus csupán egy adott részletkérdésben vagy egy olyan kérdéssel kapcsolatban alakul ki, amely már tényeken alapul. Az utóbbira példa az az állítás, hogy a szovjet gazdasági rendszer nem működött hatékonyan. Amikor azonban egy adott modell általános alkalmazásán alapul egy konszenzus, vagyis az adott elmélet igazsága többféle módon is sérülhet, már problémák merülhetnek fel.

Csak gondoljunk arra a fent említett két kérdésre, amelyek terén széleskörű az egyetértés. Az az elmélet, hogy a kereskedelmi szigorítások csökkentik a gazdasági jólétet nem tekinthető általános érvényűnek, bizonyos körülmények között ugyanis nem helytálló az állítás. Emellett ez az elmélet megköveteli, hogy a közgazdászok értékítéletet mondjanak olyan disztribúciós hatásokról, amelyek esetében jobb, ha ezt a feladatot a választókra hagyjuk. Továbbá az az elmélet, hogy a lebegő árfolyamok rendszere hatékonynak tekinthető, egy olyan, a monetáris és pénzügyi rendszerek működésével kapcsolatos feltevésen alapul, amely problematikusnak bizonyult. Úgy vélem, hogy egy mostani felmérés azt mutatná, hogy a közgazdászok jóval kisebb mértékben támogatják ezt a megállapítást.

Talán a közgazdászok hajlanak ara, hogy abban egyetértsenek: bizonyos feltevések a való világban érvényesebbnek tűnnek másoknál, vagy azt gondolják, hogy bizonyos modellek átlagosan jobban válnak be, mint mások. Ennek ellenére, mint tudósoknak, nem kellene elgondolásaikat megfelelő kikötésekkel kiegészíteniük? Nem kellene aggódniuk amiatt, hogy a kategorikus megállapításaik félrevezetőnek bizonyulhatnak, legalábbis néhány helyzetben?

A probléma az, hogy a közgazdászok gyakran összekeverik a különböző modelleket. Amikor ez történik, akkor a konszenzus nem egy olyan dolog, aminek örülhetünk. Két fajta káros következmény adódhat ebből. Az első a nem kellő alaposságból következik: ezek olyan esetek, ahol a konszenzusban meglévő szürke foltok megakadályozzák, hogy a közgazdászok észre tudják venni a felmerülő problémákat. Erre a legutóbbi példa az volt, amikor a nem voltak képesek észrevenni a körülmények veszélyes összejátszását, amely előidézte a globális pénzügyi válságot. A tévedést nem a buborékokról szóló modell hiánya, a felemás információk vagy a torz élénkítő intézkedések okozták. A hiba abból adódott, hogy a megfelelő modellek figyelembe vételét háttérbe szorították azok a modellek, amelyek a piac hatékony működését hangsúlyozták.

A második hibát pedig az okozza, hogy a közgazdászok ragaszkodnak egy adott modellhez, amellyel hozzájárulnak azon szakpolitikák alkalmazásához, amelyek hibáit már időben előre lehetne jelezni. Ebbe a kategóriába esik az, ahogy támogatták a neoliberális „washingtoni konszenzus” szakpolitikai elképzeléseit vagy a pénzügyi globalizációt. Mindkét esetben az történt, hogy a közgazdászok figyelmét elkerülték bizonyos körülmények, mint például azok, amelyek a gyenge intézményekből fakadnak, és így azok gyengítették a reformokat, amelyek bizonyos esetekben visszafelé sültek el.

Egészségesnek tekinthető, ha nincs egyetértés a közgazdászok között. Ez arra a tényre utal, hogy tudományuk a különböző modellek más-más módon történő összefésülését tartalmazza, valamint a valóságnak a modellekkel való letérképezése sem egy tökéletes eljárás, amely tévedésekre adhat lehetőséget. Jobb, ha ezt a bizonytalanságot mutatjuk be a közvéleménynek, mintha a biztos tudás látszatán alapuló hamis biztonságérzetet nyújtatnánk az embereknek.