Nem voltak kétségei senkinek, hogy Moszkva ott fog ütni, ahol igazán fáj

Mi a közös a gravitációban és Vlagyimir Putyin hajthatatlanságában? Senki nem vonja őket kétségbe. Azon sem lepődött meg senki, hogy az orosz elnök alig néhány napot várt az országa ellen hozott gazdasági szankciók hatályba lépése után az ellencsapással. És azzal kapcsolatban sem voltak kétségei senkinek, hogy Moszkva ott fog ütni, ahol igazán fáj.

Ebből a szempontból érthető volt az Európai Unió hetekig tartó húzódozása a büntetőszankciók meghozatala előtt: Brüsszelben tisztában voltak azzal, hogy az orosz vezetés megbosszulja majd a Nyugat fellépését, ami az Egyesült Államokat alig érinti, annál inkább a gazdasági teljesítményt tekintve amúgy is gyengélkedő európai országokat.

Lehet, hogy Magyarország egy olyan hely, ahol van, aki kétségbe vonja a gravitációt, ám így is nehéz elképzelni, hogy ezeket az összefüggéseket ne látták volna át. Annál is inkább, mivel a kormány kül- és agrárpolitikájának legtöbbet emlegett szóösszetétele, a „keleti nyitás” elsősorban éppen az orosz piac meg- vagy visszanyerésére irányul – azokkal a győzelmi jelentésekkel kiegészítve, amelyek annak ellenére hirdetik az erőfeszítések sikerét, hogy a keleti ország felé irányuló kivitelünk csökkent.

Az exportdiverzifikáció természetesen dicsérendő cél, ám a most bejelentett kereskedelmi tilalom – ahogy korábban az időről időre, az orosz hatóságok részéről többnyire mondvacsinált indokokkal meghozott tiltások is – intő jelei annak: egyáltalán nem mindegy, kivel üzletelünk.

Lehet, hogy egy telített nyugat-európai piacra való belépés komolyabb erőfeszítéseket és versenyképesebb termelést igényel, de aligha érik az exportőröket olyan meglepetések, mint az élelmiszereknél amúgy is az önellátásra berendezkedni próbáló Oroszországban vagy valamelyik szovjet tagköztársaságból diktatúrává vedlett államnál. Pláne, ha ezek a meglepetések pont annyira meglepőek, mint az, hogy két tömeggel rendelkező test egymásra vonzerőt fejt ki.