Szentpéteri Csilla Összeeresztette a komoly- és a könnyűzenét.

– Ennyi évnyi tapasztalattal a háta mögött izgul még a fellépések előtt? – kérdezte lapunk az egyik koncert előtt a meglehetősen izgágának tűnő zongoraművészt.

– Az egyik mesterem mondta, hogy amikor megszűnik a lámpaláz, akkor abba kell hagyni a muzsikálást. Mindig van bennem drukk: amikor megkapom a meghívást, azért, mert szeretném valami nagyon különleges produkcióval meglepni a közönséget, amikor pedig megérkezem a helyszínre, akkor azért, hogy száz százalékot teljesítsek.

– Egy zongoraművész fellépése előtt ritkán hangolnak gitárosok, dobosok, most viszont majd szétszakadnak a húrok, a dobverőket is csak úgy püfölik. Honnan jött az ötlet, hogy az ezredforduló környékén a crossover stílust megteremtve ötvözze a komoly- és a könnyűzenét?

– Az előtte való években rengeteg ösztöndíjjal bejáram a világot, és beleszerettem a tradicionális zenébe, a dobokba és a gitárba. Olyan zenét akartam alkotni, ami a régi értékeket, a klasszikust a modernnel vegyíti, amiben a komolyzene keveredik a rockkal, a latinnal, a dzsesszel, ez hatalmas kihívás volt. Beethoven, Vivaldi, Mozart jelen van a 21. században is, csak másképp szólalnak meg. Mindig azon gondolkodom, hogy ha ismerték, használhatták volna a technika mai vívmányait, akkor mit írtak volna.

– Más értelmet is kapnak ezáltal a régi szerzemények?

– Igen, abszolút mértékben. Próbálom a művek alapmelódiáit megtartani, ugyanakkor egy kicsit játszani is. Liszt Ferencnek három-négy arca volt, ezeket igyekszem a mai stílusjegyekkel felruházni. Noha nem az volt a célom, hogy többen hallgassák a klasszikus zenét, az áthangszerelésnek, átformázásnak köszönhetően közelebb kerülhet az emberekhez. Nem szabad elfelejteni a régi műveket, itt kell lenniük a 21. században.

– Mire figyel, amikor hozzányúl egy-egy klasszikus darabhoz?

– Amikor a kezembe kerül, sokszor meghallgatom. Aztán elindul a fantáziám. Hogyan szólalna meg, ha az üstdob helyett dob, ha a cselló helyén basszusgitár, ha a hegedű helyén pedig akusztikus vagy elektromos gitár lenne? Mindez óriási, sok időt igénylő munka, biztosnak kell lennem benne, hogy a művet csak úgy lehetett megírni, újra áthangszerelni. Emellett egy nagyon izgalmas kutató-, mondhatni laboratóriumi munka. Volt olyan szerzemény, amit 157-szer dolgoztam át, a végén pedig mondtam, hogy most már átnyújtom a nagyközönségnek.

– Bemutatkozhatott már az amerikai vagy éppen a koreai közönség előtt is. Melyik fellépése volt a legemlékezetesebb?

– Valóban, tizenhat éves korom óta járom a nagyvilágot. Ezzel a zenei stílussal pedig, mondhatom, egyedül vagyok a nagyvilágban, talán ezért is számít érdekesnek, kuriózumnak a produkció. Nehéz lenne egyetlen helyszínt kiemelni a sok közül. Mindegyik más nézőket ad, más a közeg, az atmoszféra. Ugyanúgy szeretem a szabadteret, mint ahogy a bensőséges és családias légkört. Az olaszok mindig, már az elejétől kezdve bravóznak, az osztrákok csak később lazítanak a nyakkendőn.

– Nemcsak a közönség, hanem a szakma is elismeri, rengeteg díjat érdemelt már ki. Melyikre a legbüszkébb ezek közül?

– A díjakat nem tartom fontosnak, mert tudom, hogy mit és mennyit dolgoztam hétéves korom óta, mennyi lemondással járt az, hogy eljutottam idáig. A legbüszkébb arra vagyok, hogy én lehetek szülővárosom, Makó arca, hiszen mindenhol elmondom, hogy makói lány vagyok. Ez az elismerés a legfontosabb, ugyanis ez az emberről is szól, nem csak a művészről. Arról, aki ott indult, ott végezte első iskoláit, ott ismerte meg a barátait, ott érte az első szerelem. Ez a legjobb díj ilyen tekintetben.

– Dolgozik, fellépésekről fellépésekre jár, miközben otthon is számítanak Szentpéteri Csillára. Hogyan lehet összeegyeztetni a karriert azzal, hogy közben feleség, édesanya?

– Borzasztó nehéz, szinte lehetetlen. Soha nem akartam bébiszittert a már 15 éves Kristóf fiam mellé, az első két évben is én voltam vele otthon, ahol kialakítottunk egy stúdiót. Nagyon nehéz volt, hiszen pont akkor született, amikor elkezdtem a pályám a crossover stílussal, és egyszerre lett két gyermekem. Maximalista is vagyok, a munkámban és a családi életemben is, mindkét területen száz százalékra törekszem, így nagyon el tudok fáradni. Valahonnan azonban mindig merítek egy nagy adag energiát.

– Honnan?

– A legfontosabb energiahordozó és -adó a hitem. Hiszem a legfelsőbb hatalmat, a mindenhatót. Jó kezekben vagyok, erőt ad, ha csüggedek és úgy érzem, hogy elég volt, nem folytatom – mert ilyen esetek is vannak. Az életemet rózsáskertként kell elképzelni, ahol bizony ott vannak a tövisek is. Amikor már mások tévét néznek, egymással szórakoznak, beszélgetnek, én még akkor is dolgozom, a stúdióban vagy a színpadon vagyok. Minden nap 5.50-kor kelek, és éjfél előtt soha nem fekszem le. Sokszor kérdezik, hogy cserélnék-e mással. De nekem ezt szabták, ez a misszióm, kettős a feladatom, egyrészt a gyermekem, másrészt pedig a munka. A harmadik pedig az, hogy minden olyan jótékonysági célú rendezvényen ott legyek, ahol segíthetek a szeretetemmel, a mosolyommal, a zenémmel. Azzal, ami itt van, bent. Ez az a három dolog, ami visz tovább az utamon.

– Merre folytatódik az út? Ősszel jelenik meg legfrissebb albuma. Miben követi a hagyományokat a crossoverben, mi az, ami újdonság lesz az eddigiekhez képest?

– Nem szeretnék nagyon más útra térni, a fő csapásirány megmarad. Viszont mindig újabb és újabb stílusokon gondolkozom: eddig már megvolt a dzsessz, a rock, a latin. A friss lemez nagy részére saját szerzemény kerül, lesz benne drámai is. Nagy filmrajongó vagyok, ezt az arcomat is megmutatom: saját történeteket írtam és zenésítettem meg. Meg kell dolgoztatnom az agysejteket, hogy minél többet megmutathassak magamból a közönségnek. Megismerhette már a temperamentumost, a dinamikust, a szenvedélyest, a lírait, a porcelánfinomságút, olykor a papírzsebkendőset, de még van nagyon sok arcom, amit nem.

– Annyi mindent elért már a pályafutása során. Mi az, ami segíti a további előremenetelt?

– Nem szabad sosem úgy érezni, hogy a csúcson vagyok, mert onnan nagyot lehet esni. A közelében kell lenni, de sosem szabad elérni. Ott ugyanis megszűnnek a célok, viszont kell, hogy legyenek: egy jó alkotói folyamat, egy nagy turné vagy egyszerűen csak az, hogy leutazzak az Adriára. A vágyak visznek mindig előre.

Kifejtette, hogy a playback világában is kizárólag zenésztársakkal együtt lép fel. Az élő zenére esküdött fel, ezt is missziónak tekinti, aminek fontosságát hirdetni kell.

Kifejtette, hogy a playback világában is kizárólag zenésztársakkal együtt lép fel. Az élő zenére esküdött fel, ezt is missziónak tekinti, aminek fontosságát hirdetni kell. Egy dallam megérintette a lelkét Szentpéteri Csilla 1965-ben született Makón, és hétévesen kezdett zongorázni.

– Gyermekként büntetésként fogtam fel, hogy nekem gyakorolnom kell, a hangszer mellé kell ülnöm. Gondolkodtam is, hogy mit vétettem, holott én Cousteau kapitány segédje, régész vagy épp valami egészen más akarok lenni. Aztán eljött a pillanat. Egy dallam megérintette a lelkem, azt a bizonyos 21 grammost, és úgy éreztem, hogy van keresnivalóm a zene birodalmában. Ma már a legszebb és legnehezebb keresztfámmá nőtte ki magát a zongora.

Nagyon korán megmutatkozott kitűnő hallása és ritmusérzéke. A helyi zeneiskola után a szegedi Bartók Béla Konzervatóriumban folytatta tanulmányait, majd a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián summa cum laude minősítéssel szerzett diplomát. 1988-ban nyerte el első ösztöndíját Svájcba, ahová nem tudott elutazni súlyos kézbetegsége miatt – ez máig visszatérő problémát jelent számára, volt, hogy idén is küzdött vele.

– Megtanultam, hogy ezzel valahogy együtt kell élnem. Vannak nehezebb időszakok, a bakteriális és vírusos fertőzések rendre a kezemet támadják meg. Tudom, hogy ezt a problémát is fentről küldték, amit meg kell oldani. Nehéz küzdelem.-->