A görög refrén

A történelem nem ismétli önmagát – csak a görögök. A sokadjára kiújult adósságválság, a sokszor elismételt kockázatok, követelések és fenyegetések – röviden, a soha meg nem oldott problémák újbóli felbukkanása – mintha ellentmondanának ennek, ám a látszat csal. Az euróövezet, amelyet néhány éve majdnem romba döntött a görög válság, ma már kisebb karcolásokkal megúszná, ha Athén kiszállna a valutaunióból.

Előnyére persze nem válna, hiszen ennyire komoly visszalépésre nem volt példa az európai integráció történetében. Már csak azért sem lenne ildomos dolog a grexit az eurózónának, mivel nagyon is kézzelfogható rendszer bomlana meg.

Visszavonhatatlanul közeleg azonban az a pillanat, amikor a görögök euróövezeti tagsága több hátránnyal jár, mint amennyi előnnyel – legalábbis európai partnereik számára. Azoknak az európai partnereknek, akik néhány hónapja még úgy látták: a korrupt, megkövesedett athéni hatalom után a radikális Sziriza hozta friss szemlélet akár jól is jöhet a válság megoldásában. Mára azonban világossá vált: a nyílt, minősíthetetlen hangnemű vita ugyanolyan meddő, mint a korábbiak.

Az sem mellékes azonban, hogy az Európai Unió is sokat változott az előző görög krízishelyzetek óta. Mario Draghi, az Európai Központi Bank 2011 novemberében hivatalba lépett elnöke egymaga többet tett a stabilitás erősödéséért, mint bárki más. De, még ha lassan is, kiépülnek azok a mechanizmusok, amelyeknek a hiánya lehetővé tette egyfelől az egész valutauniót kockáztató helyzet kialakulását, másfelől a görögök euróövezeti tagságát. A fiskális szigor erősítését, a bankunió kialakítását célzó vagy a gazdaságélénkítésre irányuló lépések a reálgazdaság teljesítményében egyelőre nem mutatkoznak meg. Ám most, hogy a görögökkel folytatott vita lassan a harmadik hónapjába lép, az intézkedések láthatóan kellő biztosítékot nyújtanak a piacok számára. Ez a vita most már tényleg csak a görögökről szól.