Euró a félperiférián

Az euró atyja, Lámfalussy Sándor, 87 éves korában a „grexit”, azaz Görögország euróövezeti kilépésének fenyegető árnyékában hunyt el a múlt héten. A kiváló makropénzügyi közgazdász két éve megjelent életrajzi kötetében ugyan maga is komolyan felvetette annak eshetőségét, hogy Görögország a közös valutaövezeten kívül próbálja meg válságát rendezni – azonban a Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) felbomlását, a mai eurózóna-tagállamokban a nemzeti fizetőeszközök ismételt bevezetését határozottan ellenezte.

A görög válság önmagában egy sokfelvonásos drámára emlékeztet, amelynek végkifejlete egyelőre nyitott. Az biztos, hogy a kényszerű gazdasági stabilizáció alapvetően rendezte át a görög politikai térképet. Egyrészt a korábbi évtizedek két meghatározó pártja közül a jobbközép Új Demokrácia támogatottsága lényegesen csökkent, a baloldali Pánhellén Szocialista Mozgalom (a Paszok) pedig egyenesen kispárttá zsugorodott. Másfelől hatalomra került a néhány éve még ismeretlen Sziriza, amelyre az észak-európai gazdaságpolitikusok, illetve az európai üzleti világ zöme baloldali populista pártként tekint.

Hozzátehetjük ehhez persze, hogy programja alapján a Szirizát akár klasszikus szociáldemokrata pártnak is mondhatnánk, és inkább a görög makrogazdasági stabilizáció körülményei szokatlanok. De a régi, korruptsága és gazdaságpolitikai sikertelensége miatt hiteltelenné vált hellén politikai elit pártjainak visszaszorulásával párhuzamosan a veszedelmes szélsőség is megerősödött Görögországban, amit mindenekelőtt az idegengyűlölő Chrysi Avgi (Arany Hajnal) felemelkedése mutat.

Közben a görög dráma immár jó ideje az euróövezet drámájaként is íródik; a stabilitás olyan országokban, például Írországban vagy Spanyolországban is megrendült, amelyekre korábban a felzárkózás pozitív példáiként tekintettek a gazdasági és politikai vezetők. Nem meglepő tehát, hogy a politikai porond Spanyolországban is lényegesen megváltozott. Az persze nem igaz, hogy az euró okozta volna a válsághelyzetet.

Az viszont állítható, hogy a közös valuta a válság periódusában nem igazán tudta betölteni azt a remélt védőernyő-funkcióját, ami miatt különösen az európai félperiféria korábban fejletlenebb országaiban tömeges támogatottságot élvezett.

De mit gondolnak ma az euróról azokban az európai országokban, amelyek tagjai ugyan az EU-nak, de nem léptek be a Gazdasági és Monetáris Unióba? Az Eurobarométer áprilisi felmérése szerint a szegényebb délkeleti félperiféria országaiban inkább támogatják a közös valutaövezethez történő csatlakozást, miközben Csehországban, Lengyelországban vagy Svédországban a GMU-csatlakozás ellenzői alkotják a többséget. Azt is mondhatjuk, hogy azokban az országokban, ahol a pénzügyi stabilitást a válság éveiben is sikerült megőrizni, ott az euróövezetre jellemzően egyfajta potenciális válsággócként tekintenek.

A versenyképesebb és biztonságosabb országokban így nem igazán vonzó perspektíva az európai közös pénz bevezetése, már csak azért sem, mert a bajba jutott országok mentőcsomagjai költségeket is jelentenek. Ahol viszont az állampolgárok elégedetlenek a közelmúlt gazdasági eredményeivel, illetve kevésbé bíznak saját politikai elitjükben, mint az európai politikai vezetőkben, ott szívesebben mondanának le nemzeti valutájukról.

A felmérésből persze kirajzolódik egy paradoxon: bár a félperiféria országaiban a válaszadók enyhe többsége azt gondolja, hogy az eurót már alkalmazó országokra a közös valuta jó hatással van, egyidejűleg attól is tart, hogy saját országában annak bevezetése negatív következményekkel járna. És éppen ebben a különösségben ragadható meg a közös valuta hatása az európai félperiférián: a görög válság árnyékában ugyan tudható, hogy számos kockázattól valójában nem mentesít, azonban a nemzeti valutához képest mégis ad valami kis plusz biztonságot.

VG-Páholy-tagok: Bartha Attila, Bod Péter Ákos, Hegedűs Miklós, Veres Zsolt.
Megjelenés minden szerdán.