Az egykori tervutasításos rendszerbe illően buzdítja hitelezési aktivitásra a bankokat a Magyar Nemzeti Bank, amelynek vezetése minden eszközzel szeretne élenjárni a gazdasági növekedés felpörgetésében. Közben megfeledkezik az ugyancsak fontos feladatáról, a pénzügyi közvetítőrendszer stabilitásának fenntartásáról.
Az MNB „Csökkenő bankadó és növekvő hitelezés” címmel május 21-én kiadott közleményében üdvözli, hogy „a többi bank is követte az Erste Bank példáját és részben a jegybank szorgalmazására (…) vállalta a hitelezési aktivitása növelését”. Nem derül ki ugyan, hogy milyen eszközökkel „szorgalmazta” ezt a jegybank, de egy korábbi (május 12-ei) közleményéből tudjuk, hogy – felülírva a kormány EBRD-vel kötött megállapodását – a hitelezés bővítéséhez kötötte volna a bankadó mérséklését. Bár erre végül nem kapott felhatalmazást, valahogy mégiscsak elérte, hogy „a bankok egyöntetűen kifejezték elköteleződésüket a hitelezés bővítése és a gazdaság támogatása iránt”.
Az újabb közleményben a „bankokkal szembeni hitelezési aktivitásra vonatkozó elvárásának” mértékét is nevesíti az MNB: „évi 6-7 százalékos vállalati, évi 10 százalék körüli kkv és visszafogott lakossági hitelállomány-bővülésre van szükség ahhoz, hogy a három százalék feletti gazdasági növekedés fennmaradjon”.
Mindez persze nem mondható különösebben meglepőnek, hiszen a jegybank megújult vezetése már 2014 tavaszán megfogalmazta jövőképét a magyar bankrendszer kívánatos szerkezetéről és működéséről, és azóta is ennek megvalósításán munkálkodik ahelyett, hogy – törvényi kötelességéhez híven – a pénzügyi rendszer stabilitása felett őrködne. Nemhogy felszólalt volna a bankszektor tőkeerejét jócskán megnyirbáló bankadó és más elvonások ellen, de most, amikor a nemzetközi gyakorlatban kirívóan magas adót mérsékli a kormány, még külön feltételhez is kötötte volna ezt. Holott pontosan tudja, hogy a 2010 óta változatlan mértékben fenntartott különadó, tetézve a végtörlesztés költségével és a tranzakciós illetékkel, már eddig is 1300 milliárd forintos terhet rótt a bankokra. Azt is első kézből tudja, hogy a most záruló „elszámolás” további bő 700 milliárd forinttal kurtítja meg a bankok jövedelmét, sőt, többségüknek a tőkéjét is apasztja.
Azt is tudhatja az MNB vezetése, hogy a bankok alapvetően a hitelezésből élnek: ha valamiért csökken a hitelállományuk (mint korábban a válság miatt leírt nemfizető adósságok, vagy most, az elszámolással visszaeső tőketartozások okán), akkor a jövedelmük is kisebb lesz. A hitelezési aktivitás fenntartása tehát elemi érdeke a bankoknak. Feltéve, hogy nem korlátozza őket ebben a gazdasági helyzet (kedvezőtlen konjunkturális kilátások, rossz minőségű adósok) vagy a túladóztató kormánypolitika. Márpedig a jegybank friss jelentése azt jelzi, hogy a kkv-szektor piaci alapú – vagyis az MNB növekedési hitelprogramján kívüli – hitelezése az alacsony kamatszint ellenére sem élénkül, és a kondíciójuk sem enyhül.
Megértem a jegybanki vezetés aggodalmát, ám nem gondolom, hogy az ösztönző jegybanki kamatok mellett verbális presszióval kellene nagyobb hitelezési aktivitásra ösztökélnie a bankokat. Azt persze nem értem, miért nem bízik a piaci szereplők önérdekében. Ha 2016-tól érzékelhetően mérséklődik a bankadó, miközben a vállalatok és háztartások jövedelmi kilátásai javulnak, és a nemfizető adósok aránya is csökken, akkor a magyar piacon elkötelezett bankok saját érdekükből is bővítik hiteleiket. A magyar kormányban és/vagy a fellendülésben nem bízó, ezért a kivonulást választó pénzintézeteket viszont zsarolással sem lehet aktívabb hitelezésre bírni.
Az viszont fölöttébb aggasztó, hogy Matolcsy György, az MNB elnöke a pápánál is pápább akar lenni, és úgy kíván élenjárni növekedés felpörgetésében, hogy közben fittyet hány a pénzügyi közvetítőrendszer stabilitásának és ellenállóképessége növelésének támogatását előíró törvényi kötelességére. Úgy tesz, mintha az egykori tervgazdaság bankszektorát vezényelné, amikor a népgazdasági tervhez igazított hitelpolitikai irányelvek szabták meg a jegybanki és hitelbanki funkciókat egy szervezetben összpontosító, egyszintű bankrendszer működését.
Az állami pénzügyekről szóló 1979. évi törvény még valóban az MNB feladatai közé sorolta, hogy „gondoskodik a hitelpolitikai irányelvek végrehajtásáról, s ennek keretében más bankoknak és pénzintézeteknek kötelező előírásokat ad”. Ám még az egykori törvény is tiszteletben tartotta a (szűk körre korlátozott) magántulajdont, és csak a „társadalmi tulajdon körébe tartozó javakkal, pénzeszközökkel” való takarékosságot írta elő a gazdálkodó szervek számára. Most viszont az MNB a magánbankok magánforrásokból folyó hitelezését is legszívesebben maga dirigálná: akkor is erőltetve a hitelbővítést, ha az veszteséget, esetleg effektív tőkevesztést okozna a tulajdonosoknak. Azért igyekszik mind több bankot maga alá gyűrni, állami vagy „nemzeti” kézbe terelni, hogy mind jobban beleszólhasson a hitelezési politikájukba. És feltehetően ezért olvasztotta magába a bankok megregulázása mellett a megfélemlítésükre is lehetőséget teremtő felügyeleti hatóságot.
Pedig a lassan három évtizede létrejött kétszintű bankrendszerben világosan elkülönül a jegybank és a hitelező bankok szerepköre, az MNB működését szabályozó törvény pedig a monetáris politika eszközeit is tételesen meghatározza, 2004 óta már az Európai Központi Bank által megszabott keretek között. A megengedett eszközök között viszont nagyítóval keresve sem találjuk meg a hatósági jogkörére apelláló nyomásgyakorlást.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.