A dúlás költségvetése

Évek óta rebesgetik, de most megerősítették: a kormány nullás, azaz tervezett hiány nélküli költségvetést akar már 2017-ben. Laikusoknak ez első hallásra igen felelősségteljesen hangzik, mások máris elkezdtek szóvicceket gyártani. Megjelentek a „hullás költségvetés”, illetve a „nyúlásköltségvetés” változatok is. Én a magam részéről a kissé náthás „dúlásköltségvetés” mellett érvelnék. Miért?

Azért, mert a hiányt nem tervező költségvetés csak első látásra tűnik felelősnek. A valóságban a legtöbb életfontosságú magyar állami alrendszer alulfinanszírozott. Az oktatási rendszerből a GDP 2-3 százaléka hiányzik ahhoz, hogy a magyar gazdaság versenyképes maradjon, elinduljon a foglalkoztatás és a termelékenység tartós és erőteljes növekedése. Az egészségügybe legalább 3-4 százalék, szociálpolitikára 6-7 százalék, ha az eurózónás átlaghoz való felzárkózást vesszük alapul. Ha a magyar társadalom állapotát, akkor még több. Ugyanakkor a magyar állam körülbelül 3 százalékponttal többet költ magára, s rengeteg felesleges presztízskiadása van. Ráadásul nem szedi be megfelelő arányban a bevételeket, amin egy progresszív személyi adóból – a mostani egykulcsos helyett –, örökösödésből, ingatlanból, az elcsalt személyi jövedelemadóból, valamint a hatalmas offshore adóelkerülés elleni fellépéssel lehetne javítani. Mi több, a kormány közben olimpiát és belgrádi gyorsvasutat tervez.

Mindez így egyben a dúlás kategóriája, hiszen aláássa a gazdaság versenyképességét. Amikor 2018-ban véget ér majd az évi 5-7 százalékos GPD-arányos uniós forrásbeáramlás és az ennek következtében létrejött növekedés, hirtelen kiderül, hogy sem ezek a transzferek, sem az alulfinanszírozott állami alrendszerek nem tették versenyképessé a magyar gazdaságot. A termelékenység 2008 óta stagnál, a foglalkoztatás nettó 80 ezres növekedését pedig a kivándorló munkaerő és az uniós infrastrukturális projektek okozzák. Nem kerültünk közel a kívánatos 700 ezer nettó új munkahelyhez, amely az uniós átlagos foglalkoztatási arányhoz kellett volna. (Ehhez nem volt szükség ugyanis egymillióra.)

A jelenlegi helyzetben a nullás költségvetés 700-800 milliárdos forráselvonást jelentene, a GDP 1-2 százalékának megfelelő megszorítást. Honnan? Melyik alulfinanszírozott alrendszerből? A béreikért sztrájkoló tanároktól? Az adósságállományban úszó, működésképtelen egyetemektől? A több műszakban ügyelő, Nyugatra menekülő orvosoktól, ápolóktól, az adósságban úszó, lepattant infrastruktúrájú kórházaktól? A szintén eladósodott helyi közlekedési cégektől vagy a háromezermilliárdos fejlesztési hiánnyal küzdő MÁV-tól?

A közigazgatás csökkentése azon a téves nézeten alapul, hogy a foglalkoztatottak arányában túl sok az állami alkalmazott. Valójában nem erről van szó: a teljes lakosság arányában túl kevés a magángazdaságban foglalkoztatottak aránya, ezért tűnik soknak az állami alkalmazottak száma. Ha létrejött volna a kívánatos 700 ezer új munkahely a magángazdaságban (állítólag erre volt hivatott a katasztrofális egykulcsos adó), akkor máris jobb lenne az állami foglalkoztatottak aránya. A valóságban népességarányosan új állami foglalkoztatottakat kellene felvenni, nem pedig elbocsátani. A teljes népességre vetítve ugyanis a kormány által hivatkozott Dániában 15, Svédországban 14, Magyarországon pedig 8,6 százalék a közszférában foglalkoztatottak száma, vagyis Dániában 1,7-szer, Svédországban 1,6-szer nagyobb az arány, mint nálunk. Tehát amennyiben a közszférában dolgozók arányának tekintetében el kívánjuk érni a skandináv szintet, akkor több mint félmillióval kellene növelnünk az ott dolgozók számát.

A nullás költségvetés pedig ugyanolyan neoliberális tévedés, mint az egykulcsos adó, az iskolai korhatár leszorítása, az oktatás alulfinanszírozása, a felnőttképzés leépítése vagy az állami alkalmazottak számának csökkentése. Rendkívül elterjedt nézetté vált Kelet-Európában is a rendszerváltás után, hogy értéket csak a magángazdaság termel, az állami alkalmazottakat ez a szektor tartja el. Az elképzelés azonban nem felel meg az értékteremtés tényleges folyamatának. A sikeres magánvállalkozó eredményeiben ott van az állami tanító, aki megtanította írni-olvasni, az állami egyetem, amely végzettséget adott neki, az állami út, amelyen autójával közlekedik, az állami rendőr és igazságszolgáltatás, amelyek megvédik a vagyonát, és lehetővé teszik gazdasági szerződéseit, valamint az állami egészségügy, amely időnként helyreállítja a magánvállalkozónak és alkalmazottainak a munkaképességét. Ott van az állami szociálpolitikai rendszer, amely támogatja alkalmazottainak a megélhetését, ezzel csökkentve a vállalkozás költségeit. És a sort még folytathatnánk. A magánvállalkozó tevékenységébe beépül az állam ezernyi hozzáadott értéke. Ez az, amit az adókból megfinanszírozunk. Az állam és a magángazdaság ugyanúgy szétválaszthatatlan. A versenyképes tudásunk, amelyet sajátunknak érzünk, szintén magába foglalja azt a rengeteg lehetőséget, amelyet a közösség adott meg nekünk.

A jelenlegi helyzetben az állami alrendszerek finanszírozásának növelésére, nem pedig csökkentésére lenne szükség. Erre meglennének a szükséges források, ha ezeket jól költjük el. Sőt az éppen szerencsés módon alacsony kamatkörnyezetben még akár hitelből is érdemes lenne ezeket fejleszteni, egyfajta „keynesiánus” politika keretében.

Az állami rendszerek (egészségügy, oktatás, infrastruktúra, szociálpolitika, közrend biztosítása stb.) további leépítése a nullás költségvetés üres neoliberális absztrakciójának céljából azonban dúlás. De talán végre jó benyomást keltünk a hitelminősítőkben...