A számonkérés ideje

A határok nélküli Európa régóta dédelgetett álma, amely az 1990-es évek közepén valósággá vált, most gyorsan szertefoszlani látszik. Olaszország blokkolja azt az uniós döntést, amelynek értelmében Törökország a Németországba, Svédországba és más észak-európai országba tartó menekültek Görögországba való átjutásának megakadályozásáért ellentételezést kapna. Erre válaszul Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter szolidaritásra szólított fel, figyelmeztetve, hogy máskülönben hamarosan visszaállhat a határellenőrzés, elsőként a német–osztrák határon.

Természetesen a schengeni megállapodás eltörlése, amely az EU nagy részében 1995-től intézményesítette az útlevélmentes utazást, nem szükségszerűen jelenti az európai integrációs projekt végét, legalábbis elvben nem. Gazdasági értelemben a határellenőrzés olyan hatással jár, mint az adók: visszavetik a gazdasági aktivitást a tranzakciós költségek emelkedésével, illetve az áruk és szolgáltatások határon átnyúló áramlásának visszafogásával. Határellenőrzés nélkül – illetve egy közös valutával kiegészülve még inkább – a piac hatékonyabban működik. Ez persze nem jelenti azt, hogy az egységes piac nem működhet határellenőrzés és több különböző valuta mellett. Egyszerűen csak azt jelenti, hogy egy ilyen „renacionalizáció” hatalmas költségekkel járna, amely jelentősen csökkenő termelékenység és jóval alacsonyabb gazdasági kibocsátás révén jelentkezne.

Tekintettel ezekre a költségekre Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke helyesen állapította meg, hogy Schengen „megölése” aláásná az EU „egyre szorosabb unióra” vonatkozó célját, amely mellett néhány EU-tagállam csak vonakodva kötelezte el magát. Az Egyesült Királyság hangoztatja leghangosabban kételyeit az integrációval kapcsolatban, emellett azonban Lengyelország, Magyarország, Szlovákia és nagyjából a többi kelet-európai ország sem lelkesedett sosem azért, hogy a nemzeti szempontok háttérbe szoruljanak. A menekültválság ezt a viszályt a felszínre hozta.

Ennek következtében Európa sűrű szövetű, kölcsönösen egymástól függő hálózatai kezdenek felbomlani. Hiányzik a jóakaratú hegemón, amely szerepet egykor a francia–német tandem töltött be. A súlypont egyre jobban a nemzeti kérdésekre helyeződött át. Ebből a szempontból Matteo Renzi olasz kormányfő kérése, miszerint a Törökországgal való egyezség támogatásáért cserébe lazítani kellene az eurózóna fiskális szabályait, teljesen érthető. Ez azonban kényes helyzetet teremt az EU-ban.
Az egész ügy iróniája, hogy Németország, amely az európai magán- és állami adósságválság során könyörtelennek látszott, most szolidaritást sürget. Más észak-európai hitelező országok támogatását élvezve, Németország kíméletlenül keresztülvitte saját költségvetési alapelveinek érvényesülését, annak ellenére, hogy az milyen rendszerszintű következményekkel járt azokban az országokban, amelyektől megkövetelték ezen szabályok betartását. Bár még mindig heves viták folynak arról, hogy a kiigazítási intézkedések sikeres voltak-e, azzal kapcsolatban nincsenek kétségek, hogy annak sokan lettek a vesztesei, leginkább a legsérülékenyebbek között, akik nagyrészt fenyegetésként észlelik az EU és Németország közötti konszenzust.

Ebből adódóan az establishmentellenes pártok szerte Európában elleneznek minden olyan politikát, amely a Németország által inspirált megközelítést tükrözi. Ez például megmagyarázza, miért képviselnek hasonló gazdasági nézeteket Franciaországban a szélsőbal- és szélsőjobboldali pártok. Még a mainstream pártok is nyomás alatt vannak, hogy valamilyen módon figyelembe vegyék ezt a proteszthangulatot. Az uniós javaslatok melletti kiállás biztos választási vereséget jelent.

Ez az oka annak, hogy miközben Németország a mintegy 1,5 milliós menekültáradattal küzd, Schäuble szolidaritásra vonatkozó felhívása süket fülekre talál. Minden ország, kezdve Franciaországgal, elbújt a problémák elől. Eljött az eddigi politika következményei vállalásának, a számonkérésnek az ideje. A tehermegosztás – a menekültek „tisztességes” elosztása a tagállamok között – vágyálomnak tűnik.

Gazdasági szempontból a menekültek elhelyezése még jó ideig komoly kihívást jelent. Hosszabb távon azonban az ideérkezők integrálása lehetőség lehet, ha megfelelően kezelik. Mindeközben azonban nemcsak Németország, hanem Svédország, Hollandia, Ausztria és más országok a politikailag megvalósítható megoldással szembemennek. Emiatt nem várható egységes uniós megoldás, és így Schengen valószínűleg halálra van ítélve.
Ez több lenne szimbolikus veszteségnél az euró­pai polgárok számára. Nem hangzik valami jól, de meg kell vizsgálnunk azt a lehetőséget, hogy milyen lenne, ha a jelenlegi formájában véget érne az európai monetáris unió és az EU. Ennek nem egyszerűen az a célja, hogy lássuk, egy ilyen szcenárió esetén mit veszítenénk el, az ugyanis egyértelmű, különösen, ha az eurózóna felbomlana. Ennek az lenne az értelme, hogy rámutassunk arra, a minimális feltételei is hiányoznak annak, hogy az EU és az eurózóna a jelenlegi formájában megfelelően tudjon működni. Ezen feltételek közül a legfőbbnek az számít, hogy az EU problémáiról egy egységes diagnózist kell felállítani, illetve egy közös filozófiát kell kialakítani. Renzi és Schäuble teljesen más álláspontot képvisel a fajsúlyos kérdésekben, kezdve a költségvetési politikától a bankszektorig.

Ha az EU-tagállamok saját jól felfogott érdekeiket akarják követni, akkor inkább egyre szorosabb uniót kellene kialakítaniuk, amelyben az észak- és dél-európai országok között szolidaritás érvényesül a költségvetési politika és egyéb kérdések területén. Ehelyett egyre inkább bűnbaknak állítják be Európát, és a nemzeti szempontokat követik. Ismét úgy tűnik, hogy Európa alvajáróként sodródik bele a válságba. Csak remélni lehet, hogy egy biztonságosabb helyen ébred fel, mint a múltban.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org