Az IMF reformjáról

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) globális ténykedését a 2008-as válság hatására napjainkban jelentősen megváltozott optikán keresztül szemlélik a döntéshozók és az állampolgárok egyaránt. A nemzetközi közvélemény nagy része egyre kritikusabb állításokat fogalmaz meg az IMF-fel szemben.

Alapvetően két váddal illetik a valutaalapot: egyrészt azzal, hogy képtelen volt előre jelezni a világgazdasági krízist kiváltó rendszerszintű kockázatokat, másrészt azzal, hogy nem megfelelő válságkezelési recepteket javasolt és alkalmazott. Az IMF kétségkívül megérett a reformra, ugyanakkor ez a reform csak akkor szolgálhatja a pénzügyi rendszer stabilitásának hatékonyabb megőrzését, ha bizonyos területeken több befolyást biztosít a valutaalapnak, míg más területeken átláthatóbb és demokratikusabb vagy „érdekmentesebb” működést tesz lehetővé.
Habár vitán felül áll, hogy az IMF kockázat-előrejelzési keretrendszere a gazdasági folyamatok országokon átívelő és továbbgyűrűző makrohatásainak azonosításában nem nyújtott kifogástalan teljesítményt, de – ahogy az amerikai Cato Intézet is rámutat egy tanulmányában – éves pénzügyi stabilitási jelentésében már 2006-ban és 2007-ben is felhívta a figyelmet a másodlagos jelzálogpiacon kialakuló és egyre növekvő piaci kockázatokra. A hiba tehát nem elsődlegesen az előrejelzési rendszerben volt, hanem abban, hogy az IMF képtelen volt olyan erőteljesen képviselni a véleményét, hogy az beavatkozásra ösztönözze a politikai döntéshozókat.

A 2008-as válság főképpen nem arra világított rá élesen, hogy az IMF-ben folytatott szakértői munka közgazdasági értelemben teljes egészében megbukott volna, hanem éppen arra, hogy a többnyire helytálló szakmai következtetések „eladásában” vallott kudarcot a szervezet. Hiába birtokolta a valutaalap a kockázatok kiszűrésére alkalmas tudástőkét, nem talált olyan partnereket, akik ezt politikai cselekvéssé konvertálták volna. Az IMF ebből következően akkor lehet képes hatékonyan hozzájárulni a stabilitás fenntartásához, ha a politikai döntéshozók a gazdasági prosperitás időszakában is mérlegelik a valutaalap preventív javaslatait, és ezeket nem csupán a pénzügyi „tűzoltás” során csatornázzák be a döntéseikbe.

A válság hatására a második hullámban, a makrogazdasági kérdéseket követően a nemzetközi szervezetek működésének átláthatatlansága is fókuszba került. Nemzetközi véleménytrendként azonosítható, hogy egyre szélesebb körben kezdik megkérdőjelezni ezen szervezetek tekintélyét és objektivitását, mert a közvélemény számára átláthatatlanul, egyfajta „szürke zónában” hozzák meg a döntéseiket. Nem véletlenül indulnak el olyan demokratizálódást célul kitűző mozgalmak, mint a görög expénzügyminiszter Varufakisz vezette DiEM25 elnevezésű szerveződés.

Az IMF működésével kapcsolatban felmerülő kérdések megnyugtató megválaszolása és tisztázása nélkül a valutaalap nagyon nehezen lesz képes visszaszerezni megtépázott tekintélyét. Konkrétabban: köztudott például, hogy a pénzügyi mentőprogramok összeállításakor mekkora autonómiát élvez az IMF szakértői stábja, vagy mennyiben függenek a legnagyobb befizető országok érdekeitől? Kizárólag közgazdasági megfontolások alapján állapítják meg a hitelkondíciókat a különféle esetekben? Ezen kérdésekre keresve a választ, a Wisconsini Egyetem professzora, Mark S. Copelovitch empirikus tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy az IMF hitelkondíciói közötti eltérések elsősorban a legjelentősebb finanszírozó országok geopolitikai/geogazdasági érdekeivel hozhatók összefüggésbe. Leegyszerűsítve elmondható, hogy azokban az esetekben, amikor a legnagyobb finanszírozó gazdaságok számára az adott programország kisebb jelentőséggel bír, olyan döntések születnek, amelyek közelebb állnak a szakértői stáb technokrata elképzeléseihez, más esetekben viszont a legnagyobb befizetők mögöttes preferenciái dominálnak.

Az ilyen típusú „érdekfüggőség” enyhítésére két út kínálkozik egy esetleges reform során: a megjelenő érdekek heterogenitásának jelentős fokozása vagy a szakmai stáb autonómiájának érdemi növelése. Egyelőre úgy tűnik, hogy az IMF inkább az első irányba mozdul el. Ezzel összefüggésben azonban fontos látni, hogy az átláthatóságot vagy az IMF döntéshozatalának demokratizálását önmagában a legjobban teljesítő feltörekvő országok szavazati súlyának növelése nem fogja elérni. Az egyoldalú politikai érdekek érvényesülését viszont legalább részben lehet csökkenteni a döntéshozatali preferenciák kibővítésével, ezt a szavazati jogok szélesebb körű megosztása teszi lehetővé.

Ugyanakkor az is tény, hogy – komoly szándék esetén – a szakmai autonómia fokozására a jelenlegi döntéshozatali mechanizmus keretein belül is nyílik lehetőség. A valutaalap igazgatótanácsa ugyanis addig nem tud döntést hozni semmilyen hitelnyújtásról, amíg azt a stáb nem kezdeményezi. Ennek a döntés-előkészítő és kezdeményező jognak a szélesebb körű kihasználása segíthetné a „politikamentes” technokrata végeredmények megszületését.

Összességében elmondható tehát, hogy az IMF előtt álló feladat kettős, ugyanakkor ezek a kihívások összefüggnek egymással. Az utóbbi években a valutaalapra aggatott, egyre súlyosabb stigmák leküzdéséhez egyszerre van szükség a befolyás kiterjesztésére az előrejelzési szakaszban és a geogazdasági háttérérdekek visszaszorítására a belső döntéshozatali mechanizmusokban. Némileg paradox módon ez utóbbira a szervezeten belüli, szakmai sztenderdek szerint cselekvő technokrácia megerősítése, valamint a működés demokratizálása egyaránt megoldást nyújthat.