„Érdemes folyamatosan új nézőpontokat keresni”

Generációváltás tapasztalható a gyűjtők körében a friss elemzések szerint, új arcok bukkantak fel, differenciálódott az egyes házak közönsége. Mit gondol erről?

– Igyekszem követni a piacot, mégsem állíthatom, hogy mindenre rálátok, így leginkább saját tapasztalataimról tudok beszélni. Tény, hogy többen járnak árverésre, és új arcok is feltűntek a régiek mellett. Ez megerősíti azt a benyomást, hogy új korszak van kibontakozóban. A jelek persze még nem látványosak: az igazi változást az ország pozitív jövőképe hozhatja el, de segít a nemzetközi piac pezsgése is.

A válság elején az aukciósházak hangsúlyosan kommunikálták, hogy egyébként is várható volt a megtorpanás, mert a gyűjtők kiöregedtek, a kollekciók összeálltak. A legnagyobb feladatok egyikének tűnt új közönséget teremteni. Most hogy alakul a régi és az új vevők aránya?

– A korábbi gyűjtőkör egy része felhagyott a vásárlással vagy kivár, de azokat is látom, akik öt-hat év kihagyás után újra megjelentek. Mindig is a távlatok érdekeltek, ha látom az utat, amelyen tovább lehet lépni, akkor elégedett vagyok. Nagyon örülünk minden új névnek, amelyik feltűnik egy-egy jelentősebb kép leütése mellett, és ez egyre gyakoribb. Ezen nemcsak egyéni vásárlókat értek, hanem az új múzeumok körvonalazódását, illetve az erősődő állami vásárlásokat is.

Ha már szóba hozta: az MNB Értéktár programja felfogható állami beavatkozásként is, amely felboríthatja az árakat, vagy nagy számban kivonhat műtárgyakat a piacról. Milyen hatása érzékelhető?

– Én úgy fogom fel, hogy ez a folyamat pozitív irányba mutat: az ország áldoz a múltban született értékeire. Fontos jelzés ez minden magángyűjtőnek, hiszen azt is jelenti, hogy egy komoly erő jelent meg a piacon, amelyik hisz a magyar művészetben. Az elmúlt húsz évben e tekintetben óriási változás történt. Emlékszem még, amikor a BÁV árverésein egy közepes osztrák biedermeier tájkép sokkal többet ért egy kiváló modern magyar képnél. Sokan néztek rám furcsán, amikor horribilisnek tűnő összegeket áldoztam a jó magyar festményekre, de ma már ezt igazolta az idő. A nemzetközi presztízsért még küzdeni kell, de a magyar festészet megítélése már nem ott tart, mint a pályám elején, és nem mosolyognak azon a sokszor emlegetett állításomon sem, hogy igenis vannak a művészetünknek nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő teljesítményei. Ha az állam komolyan veszi azt az ügyet, amiért mindig is dolgoztam, azt én sikerként, sőt segítségként élem meg, ráadásul korábban ilyesmire nem volt példa. Mindig azt hallgattuk, hogy jó lenne megvenni egy-egy jelentős művet a múzeumoknak, de erre nincs pénz.

Azzal nem okoznak nehézséget a műkereskedőknek, hogy komplett gyűjteményeket vesznek meg az állam számára ?

– Első közelítésben persze dühös is lehetnék azért, hogy színre lépett egy új, szinte korlátlan anyagi lehetőségekkel rendelkező szereplő. De ezen felül kell emelkedni. Nem érdemes konkurenciát látni abban, ami hosszú távon segíti a munkánkat, mert felértékeli azt a területet, amelyen dolgozunk. Másutt lehet, hogy nem az állam veszi meg az értékes műtárgyakat, hanem tőkeerős alapítványok vagy múzeumok, de nálunk még nem nagyon jeleskednek ezek a szereplők. Amúgy pedig még így is annyi jelentős mű van a piacon, hogy csak győzze az ember.

A válság alatt szüneteltette árverési tevékenységét, mondván, ezt az időt építkezésre használja, és ha visszatér, azt már a becsértékes rendszerben teszi. A becsérték elvben azt az árat jelenti, amelyet a piac megad egy műtárgyért. Nálunk ez mennyire jellemző?

– Nagyon örülök, hogy a becsáras szisztéma sikeres bevezetése az én nevemhez kötődik: sokkal otthonosabban érzem magam ebben a rendszerben, mint a korábbi gyakorlatban. A világ ment előre, megjelentek új elvárások, a tulajdonosok jogosan szabják meg azt az értékhatárt, amely alatt nem adják el a műtárgyukat. Ezt a becsértékes rendszerrel kezelni lehet, ha van ilyen határ, akkor azt a becsár alsó értéke jelezheti. A felső határ pedig a kép becsült, ideális értékét jelzi, amelyet ritkasága, kvalitása, az életműben és az egész magyar festészetben betöltött helye jelöl ki.

Időnként meglepően tágak a hazai becsértékes sávok, ha orientálódásra szeretném őket használni.

– A magyar árak becsülhetősége közel sem tart ott, mint Nyugaton, ahol több évszázados hagyománya van az aukcióknak, egy-egy festőnek akár több száz műve mérettetett meg nyilvánosan. Itthon még gyakran bukkannak fel sosem látott fő művek, unikális darabok, megjegyzem, szerencsére. Ám ha nincs sűrű referenciaháló, akkor a becslés sem lehet pontos.

Térjünk vissza ahhoz, hogy van a magyar festészetnek egy világszínvonalú része. Melyik az, és eddig miért nem sikerült beemelni ezt a világ tudatába?

– A nemzetközi befuttatás nehézségeit nem lehet néhány mondatban megragadni. A magyar festészet különlegessége a sűrűségében rejlik, abban a revelációban, hogy egy ekkora országnak miként lehet ennyi kiemelkedő festője. Meggyőződésem, hogy mi nem a világsztárok versenyében tűnhetünk ki, hanem a 20. századi magyar festészet sokszínűségével és gazdagságával. Ezt a gazdagságot pedig sokan csak most fedezik fel. Osszuk két részre a magyar festészetet: ami itthon maradt, és ami külföldre került. Az itt maradt rész feldolgozása a magyar művészettörténész-szakma feladata lett volna, ám ez lassan haladt, nem ismerték teljes egészében az anyagot, sok jelentős mű magánlakások mélyén várt jobb időkre. A határokon kívül rekedt rész súlyának érzékeltetésére pedig elég annyi, hogy ami például a román forradalom után Nagybányáról és környékéről beérkezett, önmagában átírt bizonyos dimenziókat. Kevés tudásuk volt a művészettörténészeknek arról, mi található a Délvidéken, a Felvidéken vagy Erdélyben, a Nyugatra került festmények pedig végképp elfelejtődtek. A reprodukált műtárgyanyag is szűrt olvasatot mutatott: amiről volt fotó, az bekerült a könyvekbe, amiről nem, az kimaradt. A teljesebb anyag ismeretében másképp lehet összerakni a puzzle-t. Például úgy, hogy újabb kitörési pontokat mutatunk.

Melyek lehetnek ezek a már megmutatott Magyar Vadakon vagy a Nyolcakon kívül?

– Mindig segít, ha az adott festőnél vagy művészcsoportnál fel tudunk mutatni szoros nemzetközi kapcsolatokat. Így evidens, hogy a Nabis, a Fauves, az avantgárd, a kubisták, a futuristák, a Sturm, a Bauhaus, a párizsi iskola mind-mind olyan érintkezési felületek, amelyeket érdemes hangsúlyozni, mondjuk Rippl-Rónai, Berény, Czóbel, Szobotka, Scheiber, Molnár Farkas vagy éppen Frank Frigyes kapcsán, mert segít kapaszkodókat nyújtani a külföldnek. De nem csupán ez a módszer adott, és nem is a konkrét nevek érdekesek, inkább az attitűd: izgalmas megközelítési módokat, új nézőpontokat érdemes felmutatni. Ideje lenne letenni például a világ elé egy magyar női festészetről szóló összefoglaló munkát, amely a művészeti diskurzusnak ebbe a nagyon aktív rétegébe is bekötné a magyar festészetet. Csak egyetlen példa: ki gondolta volna egy-két évtizeddel ezelőtt, hogy a nemzetközi porondon egy itthon alig ismert, félig magyar festőnő, Amrita Sher-Gil vívja ki az egyik legzajosabb sikert 2015-ben? Pedig elvileg könnyen kiszámítható, mi történik akkor, ha az indiai szubkontinens a maga közel másfél milliárdos lakosságával és gazdasági erejével egy festői életmű mögé kerül.

Robbanás, amely ügyesen kezelve a magyar festészet egészének a megítélésére is hathat. Evidens, hogy ezeket a csatlakozási pontokat is keresnünk kell. Saját könyvkiadási tevékenységemben a nekem fontos megközelítéseket preferálom. Gyakran közelítek identitási kérdések felől, az emigráció, a jellegzetes kelet-európai lét, a személyes drámák oldaláról, amelyek ebben az országban nagyon érzékenyek, de jól láthatóan a világ nyitott az ilyen narratívákra is. És még valami, amihez vissza kell térnem, mert sokan hajlamosak ezt valami felszínes lózungnak tartani: mindennél fontosabb, hogy sikeres, izgalmas, a külföld számára vonzó ország álljon a művészetünk mögött. Ez a leghatékonyabb brand­építés.