Mi lesz veled, kínai gazdaság?

Most mindenki Kínáért, a kínai gazdaságért aggódik. Az elmúlt hónapokban hol az összeomlását, hol tartós recesszióját prognosztizálják, a továbbgyűrűző hatásoktól rettegnek, és nem is alaptalanul. A kínai növekedés az elmúlt években lassul, 2015-ben 6,9 százalékos GDP-növekedést sikerült összehozniuk, ami negatív rekord, de vannak, akik még ezt is kétségbe vonják, s a kínai statisztikákat megbízhatatlannak bélyegzik. Mindeközben a Shanghai Composite a tavaly júniusi csúcs óta majdnem 50 százalékot esett, a jüan pedig öt éve nem látott mélységben hever. Az eladósodottság nőttön-nő, a tőke lassan, de biztosan menekül az országból. A kínai jegybank a befektetői bizalom stabilizálására saját tartalékait égeti el, de egyelőre ez is csak bizalmatlanságot szül, a befektetők tartanak Kínától. A valutatartalék pedig csak fogy: a 2014-es 4000 milliárdos csúcsról 3230 milliárd dollárra.

A 2016-ra vonatkozó hivatalos kínai növekedési célokat csak tavasszal hozzák nyilvánosságra, de jó esély van rá, hogy 6,5 százalék körüli célszám szülessen. A Világbank már meg is tette tétjeit: 7 százalék alá várja a kínai gazdaság idei növekedését. A kínai két számjegyű növekedésnek valóban vége. Jó eséllyel örökre. Ami évtizedeken át „könnyen jött”, ma annak a feléért is keményen meg kell küzdeni. Nem példa nélküli ez a világban, a Japánnal, Dél-Koreával, Tajvannal való összehasonlítás adja magát: ezen országok Kínához hasonló fejlődési utat jártak be, és amint felzárkóztak a fejlett nyugati országokhoz, a növekedés lelassult, a születésszám csökkent, a társadalom elöregedése elkezdett gondokat okozni. Majdnem ugyanez zajlik ma Kínában. A különbség egyebek között abban áll, hogy míg előbbi országok relatív jólétet teremtettek, addig ma Kínára – bár szép eredményeket értek el a szegénység csökkentésében, az életszínvonal javításában, és a lakossági jövedelmek folyamatosan nőnek – ugyanez egyelőre nem igaz. A kínai egy főre jutó GDP Mexikóét sem éri el, egyharmada a dél-koreainak, míg csupán egynegyede a japánnak. Ha vásárlóerő-paritáson vizsgáljuk ugyanezt, akkor a helyzet jobb, de nem sokkal. A kínai gazdaság lassulása tehát a fejlődési útból adódik, vagyis a fejlettek sajátossága, a rendelkezésre álló eszköztár azonban még a fejlődőkre jellemző.

Mindezek után talán meglepő a kijelentés, de a kínai gazdaság mégsem fog összeomlani. Kínában az utóbbi években ugyanis hatalmas változások mentek/mennek végbe: a hagyományos ipari szektorok növekedése lassul, az infrastrukturális beruházások száma egyre csökken, míg a fogyasztási cikkek (nem csupán hagyományos fogyasztási cikkek, hanem a többi közt autók, mobiltelefonok) kereslete és a szolgáltatási szektor részesedése nő. Az ország lassan, de biztosan fogyasztásvezérelt gazdasággá alakul. Ez a folyamat sem példa nélküli a világgazdaságban. A kínaiak korábban tanulmányozták, mi tesz sérülékennyé egy hozzájuk hasonló gazdaságot, okultak a 1997/98-as ázsiai pénzügyi válságból is, ezért annak idején a kifelé történő eladósodás helyett a megtakarítások növelése és a fogyasztás csökkentése mellett voksoltak, sikeresen. Így nyílt lehetőség a szükséges infrastrukturális beruházások finanszírozására saját forrásból. Ez a modell már a 2008-as válság előtt kifulladt, de kétségtelenül a válság adta neki az utolsó pofont. Ami az elmúlt években Kínában történik, az tehát nem más, mint a kínai gazdaság új pályára állítása. De egy 11 (vásárlóerő-paritáson 19) ezer milliárd dolláros gazdaságot nem olyan könnyű új pályára állítani. Képzeljünk csak el egy hatalmas, megrakodott teherhajót, amint teljes és éles kanyart vesz: időbe telik, s még az is lehet, hogy a rakomány egy része lepotyog.

Az új pályára állításnak pedig ugyanúgy része a korrupció elleni harc, mint a társadalombiztosítási rendszer kiterjesztése: a belső fogyasztás növekedésének előfeltétele, hogy az emberek bízzanak a rendszerben, és biztonságban érezzék magukat, biztosítva lássák a jövőjüket. Mondanom sem kell, ez is igen időigényes folyamat. Eközben a felesleges infrastrukturális beruházások (lakatlan városrészek, soha nem használt utak) leállítása már zajlik, a munkanélküliség azonban nem növekedhet, hiszen társadalmi elégedetlenséget szülne, ezért a kereskedelem felpörgetése, a gyártás és a logisztika szektorainak növekedése várható. Délkelet-Ázsia, de az Új Selyemút elnevezésű kezdeményezés révén a világ számos más térsége is kiváló terep erre. Kínát ma már nem szorítja sarokba az Egyesült Államok sem azzal, ha kihagyja egy szabad kereskedelmi övezetből.

Ami az elkövetkező év(ek) várható fejleményeit illeti, valószínűleg lesz még esés a kínai tőzsdén (de csökkenő mértékben), és a jüan sem tér magához egy ideig, lehet újfent kisebb nemzetközi riadalom, de a piacok majd megnyugszanak. A bankok rossz hiteleinek mennyisége is növekedhet még, míg az állami vállalatok egy részét talán még tovább erodálja az átmenet. Ma még hihetetlennek tűnik, de talán lesz, amelyik csődbe megy, és talán lesz, amelyiket részben vagy egészben privatizálják. Egy ország gazdasági állapotának egyik jelzőértéke a Kína esetében is gyakran citált beszerzésimenedzser-index (BMI). A feldolgozóipari BMI pedig már hatodik hónapja folyamatosan csökken Kínában – jelenleg is ötven pont alatt áll –, azaz a piaci szereplők továbbra sem bizakodóak a jövőt illetően. Ez a szám lesújtó, ha a „kifutó” kínai modell szemszögéből nézzük, ha viszont az új célokat vesszük figyelembe, kevésbé érdekes. Sokkalta figyelemreméltóbb az a tény, hogy a kiskereskedelmi eladások több mint tíz százalékkal növekedtek tavaly, a fogyasztói bizalom nemhogy csökkent volna, még növekedett is az utolsó negyedévben. A kínai fogyasztók tehát nagyon is ébredeznek, és ha időben eszmélnek, még akár segíthetnek is új pályára állítani – s elkormányozni – azt a bizonyos hajót.