Stiglitz: Mi fékezi a világgazdaságot?

Hét évvel a 2008-ban kitört globális pénzügyi válság után a világgazdasági növekedés 2015-ben továbbra is csak araszolgatott. Az ENSZ világgazdasági kilátásokról szóló jelentése szerint a fejlett gazdaságok átlagos növekedési üteme több mint 54 százalékkal esett vissza a válság óta. Mintegy 44 millió embernek nincs állása a fejlett gazdaságokban, ami 12 millióval több a 2007-es helyzethez képest, miközben az infláció a válság óta a legalacsonyabb szintre csökkent. A krízis utáni években alkalmazott domináns politika – a költségvetési megszorítások és a jelentős központi bankok által alkalmazott mennyiségi lazítás – alig segítette a háztartások fogyasztásának, a beruházásoknak és a növekedésnek az élénkítését. Éppen ellenkezőleg inkább ártottak.

Az USA-ban a mennyiségi lazítás részben azért nem lendítette fel a fogyasztást és a beruházásokat, mert a többletlikviditás nagyobb része visszakerült a központi bankokhoz tartalék formájában. Az a 2006-ban elfogadott jogszabály, amely szerint a Fednek kamatot kell fizetnie a kötelező és többlettartalék után, aláásta a mennyiségi lazítás fő célját.
Tekintettel arra, hogy az amerikai pénzügyi szektor az összeomlás szélén állt, egy 2008-as törvény három évvel előrehozta – 2008. október 1-jére – a tartalékok utáni kamatfizetés lehetőségének határidejét. Ennek eredményeképpen a Fednél tartott többlettartalék értéke a 2000 és 2008 közötti átlagos 200 milliárd dolláros szintről 2009 és 2015 közötti 1600 milliárdra nőtt. A pénzügyi intézmények ugyanis azt választották, hogy a pénzüket a Fednél tartják, ahelyett hogy a reál gazdaságnak hitelként folyósítanák, amivel teljesen kockázatmentesen közel 30 milliárd dollárt kerestek az elmúlt öt évben. Ez a pénzügyi szektor bőkezű, jórészt rejtett támogatása volt a Fed által.

Ezek a visszás ösztönzők csupán az egyik okát képezik annak, hogy az alacsony kamatok miatt remélt kedvező hatások jó része nem realizálódott. Miután a mennyiségi lazítás közel hét éven át nulla százalék közeli szinten tartotta a kamatokat, annak arra kellett volna ösztönöznie a fejlett országok kormányait, hogy hiteleket vegyenek fel, és az infrastruktúra, az oktatás, valamint a szociális szektor terén beruházásokat valósítsanak meg.
Az ENSZ jelentése is világosan rámutatott, hogy szerte a fejlett világban a magánberuházások nem olyan mértékben nőttek, mint ahogy azt talán előzetesen várták a nagyon alacsony kamatszintek miatt. A húsz legjelentősebb fejlett gazdaság közül 17-ben a beruházások növekedésének mértéke alacsonyabb volt a 2008 utáni években, mint a válság előtti esztendőkben, továbbá öt gazdaságban 2010 és 2015 között visszaestek a beruházások.

Globális jelenség volt, hogy sok nem pénzügyi cég vett fel hitelt, az alacsony kamatszinteket kihasználva. A beruházások helyett azonban azt arra használták fel, hogy részesedéseket vásároljanak vissza, vagy egyéb pénzügyi eszközöket vegyenek. A mennyiségi lazítás így erőteljesen ösztönözte az eladósodottságot, a piaci kapitalizációt és a pénzügyi szektor profitabilitását. Ezek azonban nem nagyon segítettek a reálgazdaság helyzetén. Egyértelmű, hogy a kamatok zéró közeli szinten tartása nem szükségszerűen vezet a hitelezés és a beruházások szintjének emelkedéséhez. Amikor a bankok szabadon eldönthetik, mit tegyenek, akkor a kockázatmentes profitot vagy a pénzügyi spekulációt választják a gazdasági növekedés erősítését szolgáló hitelezés helyett.

Ezzel szemben a Világbank vagy az IMF úgy nyújt olcsó hitelt a fejlődő országoknak, hogy megszabja, mire lehet azt fordítani. A kívánt cél elérése érdekében a mennyiségi lazítást nemcsak az elakadt hitelezési csatornák helyreállítására vonatkozó erőfeszítésnek kellene kiegészíteniük, hanem a bankok számára konkrét hitelezési célokat is meg kellene szabni. A Fednek valójában ahelyett, hogy lényegében nem bátorította a bankokat hitelezésre, szankcionálni kellett volna a többlettartalék tartását.

Miközben a nagyon alacsony kamatok alig kedveztek a fejlett országoknak, azok a fejlődő és feltörekvő gazdaságokra jelentős terhet róttak. Nem szándékolt, de nem váratlan következménye volt a monetáris lazításnak, hogy erőteljesen megnőtt a határokon átnyúló tőkeáramlás mértéke. A fejlődő országokba irányuló teljes tőkeáramlás a 2008-as mintegy 20 milliárd dolláros szintről 2010-re 600 milliárd dollár feletti szintre nőtt. Sok feltörekvő gazdaság számára nehézséget okozott azonban a hirtelen megugrott tőkeáramlás kezelése. A beérkező tőkének csak nagyon kis része finanszírozott konkrét beruházásokat.

Sem a monetáris politika, sem a pénzügyi szektor nem azt teszi, amit kellene. Úgy tűnik, a likviditásbőség aránytalan mértékben inkább óriási pénzügyi vagyonokat, illetve eszközbuborékokat hozott létre, ahelyett hogy a reálgazdaságot erősítette volna. A részvényárak világszerte tapasztalt erőteljes csökkenése ellenére a piaci kapitalizáció mértéke a globális GDP arányában magas maradt. Egy újabb pénzügyi válság kockázatát nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Vannak azonban olyan intézkedések, amelyek a fenntartható, inkluzív növekedés visszaállítását ígérhetik. Ezek a piacgazdaság szabályainak átírásával kezdődnek, hogy biztosítsák a nagyobb fokú egyenlőséget, a hosszú távú gondolkodást, illetve a pénzügyi szektor megzabolázását hatékony szabályozások és megfelelő ösztönző struktúrák révén.
Az infrastrukturális, oktatási és technológiai állami beruházások jelentős növelésére is szükség van. Ezeket legalábbis részben a környezetvédelmi adók kivetésével kell finanszírozni, beleértve a karbonadókat és a monopóliumokra kivetet adókat is. Utóbbiak ugyanis behálózták a piacgazságot, és nagymértékben hozzájárulnak az egyenlőtlenséghez és a növekedés lassulásához. Az itt kifejtett vélemény nem tekinthető az ENSZ vagy a tagállamok álláspontjának.

Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org