A fenyegetések békéltető hatásáról

Észak-Korea lebombázza Guamot, az Egyesült Államok „tűzzel és haraggal” válaszol, Irán széttépi a nukleáris megállapodást, és Szaúd-Arábiából csak Mekkát és Medinát hagyja épségben. Ilyen és ehhez hasonló fenyegetések jelentek meg a világsajtóban az elmúlt hetekben és hónapokban. A közösségi oldalakon a felhasználók egy része a harmadik világháborút várja, mások pedig feljelentenék az amerikai elnök Twitter-oldalát az erőszakkal való fenyegetés irányelvének megsértése miatt.

A politikai ijesztgetések miatt azonban még nem szabad háborút vizionálnunk. A fenyegetések a nemzetközi politika szerves részét képezik évezredek óta, és általában nem konkrét háborús, hanem elrettentő szándékkal születnek: a fenyegető fél azt akarja bizonyítani, hogy mindenre képes, így megnöveli ellenfele költségeit ellenséges fellépés esetén. Ha az észak-koreai vezetés azt érzi, hogy semmi szankciótól nem kell tartania a rakétafejlesztések hatására, akkor könnyebben kezd bele. Ezzel ellentétben ha az amerikai elnök erőszakkal fenyegeti Észak-Koreát, akkor Phenjannak háromszor kell meggondolnia, hogy mit lépjen.

Ebben az értelemben a fenyegetés éppen a béke lehetőségét növeli, hiszen az a célja, hogy elriassza a másik felet egy erőszakos cselekmény elindításától. Az Egyesült Államok, Észak-Korea, Irán vagy Szaúd-Arábia elsődleges célja nem az erőszak, hanem az ellenfél elrettentése, döntéseinek befolyásolása. Egy háború elindítása (különösen nukleáris hatalmak között) költséges, veszteséges és sosem teljesen kiszámítható. Ezzel ellentétben a retorikai fenyegetőzéssel való befolyásolás olcsó és hatékony. Igaz, az ENSZ alapokmánya egyértelműen jogellenessé teszi az erőszakkal való fenyegetést, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne a nemzetközi politika mindennapos része.

Ezekben az esetekben kifejezetten jól jön, hogy az amerikai elnököt mindenki kiszámíthatatlannak tartja. Az amerikai külpolitikában Richard Nixon korábbi elnökhöz (és külügyminiszteréhez, Henry Kissingerhez) kötik az úgynevezett „madman”-elméletet, amelyet Wa­shington a vietnami háborúban próbált használni. Nixon elnököt (többek között maga Kissinger is) őrültnek igyekeztek beállítani az észak-vietnami ellenséges kormány előtt, olyan vezetőnek, aki bármire képes. A radikális ellenfél látszata a kiszámíthatatlan fenyegetés képét sugározta a vietnami kommunistáknak, akik így, legalábbis elméletben, jobban hajlottak a tárgyalásokra.

A Trump-adminisztráció több elemző szerint is ezt a taktikát folytatja, és igyekszik a lehető legkiszámíthatatlanabbnak tűnni. Ezt a képet erősíti a közösségi médiában való fellépése, a kormányzat kettős kommunikációja, valamint a Trump személye körül az elmúlt egy évben kialakult médiahisztéria. Észak-Korea kapcsán az Egyesült Államok kimondott stratégiája a maximális retorikai nyomás kifejtése és a tárgyalásokra való kényszerítés, ebbe pedig az elnök imázsa és viselkedése teljesen beleillik.

Amikor tehát országvezetőket hallunk fenyegetőzni, nem kell attól tartanunk, hogy másnap feltétlenül háború fog kirobbanni a két fél között. Természetesen volt már olyan eset, amikor a retorikai erőszakot tényleges katonai akció követte, de ezek statisztikailag mindenképpen kivételnek tekinthetők. Irán nem akarja megtámadni Szaúd-Arábiát, mint ahogy az Egyesült Államok és Észak-Korea közötti háború valószínűsége sem kritikus.

Természetesen a fenyegetések rosszul is elsülhetnek. A történelem során láthattunk példát arra (különösen a hidegháború felfokozott környezetében), hogy egy kormányzat saját magát szorította retorikailag olyan kényszerpályára, amely háborúhoz vezetett, vagy éppen a másik felet sikerült túlprovokálni. Magának Nixonnak sem jött be a „madman”-elmélet, egész egyszerűen azért, mert Észak-Vietnam nem hitte el róla kellő mértékben, hogy tényleg bármire képes. Ez azonban nem mondható el feltétlenül Trumpról.

A fenyegetések ennek ellenére a legtöbb esetben nem a háború előkészítéséről szólnak, és minden látszat ellenére Phenjan és Washington is képes racionálisan viselkedni, ennek a racionalitásnak pedig része egymás retorikai ijesztgetése. Nem minden esetben igaz, hogy a hangosan ugató kutyák nem harapnak, de egy biztos: az igazán veszélyes a csendben a fegyverét élesítő vadász.