Válságtúltermelés

A nyomda ördöge ártatlan a címben. Nem a túltermelési válság a témánk, amelyről a kapitalizmus kritikusai már régen pontos leírást adtak: szinte szabályos ritmust követve hét-nyolc évenként bekövetkezik az eladhatatlan áruk mértéktelen felhalmozódása, majd a konjunktúra gyors romlása válságig fajul. Igaz, jöttek azok az idők, amikor az állam a modern makrogazdasági eszköztár alkalmazásával tompította a gazdasági ingadozást. Úgy nézett ki, hogy a ciklikus válság a múlté. A tíz éve bekövetkező pénzügyi felfordulás aztán visszahozta a gazdaságpolitikai diskurzusba a válság szót.

Ez azonban lassan a félmúlt. Hirtelen jött és mély gazdasági visszaesést okozott, ám a 2008 végén kipattanó válság az adatok mércéjén mérve előbb az Egyesült Államokban, majd Európában véget ért, az utóbbiban tagországonként, térségenként eléggé eltérő ütemben.

Most mégis megindult a találgatás a küszöbönálló újabb válságról. Amiért farkast kiált a szakma egy része a média ráerősítésével, azt fura módon éppen az okozza, hogy az amerikai gazdaságban immár tizedik éve tart a gazdasági expanzió, más gazdaságok is több éve impozánsan gyarapodnak. Ám tudható, hogy a fák nem nőnek az égig, a konjunktúrák egyszer véget érnek. Az Economist legutóbbi címlapján egy felfele törő, majd hirtelen zuhanásba váltó vörös vonal látható. A cím: A következő recesszió. Alcím: Mennyire lesz rossz?

A recesszió a megfelelő szóhasználat, és az alcím helyes kérdést tesz fel. Hogy válság jönne, az nem szükségszerű, sőt mai tudásunk mellett nem is valószínű. Az ütemcsökkenés, sőt az átmeneti visszaesés (recesszió) azonban valószínű szcenárió. Ehhez képest minálunk túl tág a válság szó értelmezése. Az üzleti ciklus emelkedő szakaszát tetőzés, majd recesszió szokta követni – ez utóbbi lehet rövidebb és hosszabb, enyhe és mély is, de nem szükségszerűen okoz válságot. Krízis az, ha a visszaesés mély és tartós, így a társadalom és a gazdaság kellő tartalék nélküli szereplői nehéz helyzetbe kerülhetnek.

Hogy nálunk mennyire dramatizáló a szóhasználat a gazdasági ügyekben, arra példa a minapi budapesti pénzügyi csúcs.

A moderátor megszavaztatta a szakmai közönséget arról, hogy milyen időtávon belül várják a következő válságot: egyesek jövőre, sokan két, az optimistábbak három vagy négy évre tették annak bekövetkeztét. Egy későbbi szavazás során a gazdaságunknak a következő néhány évben várható növekedési ütemét kellett prognosztizálni: a legtöbb szakember jövőre és azt követően háromszázalékosra lassuló gazdasági növekedésre tippelt. Az idei négy és fél százalék után a három-, vagy pláne a kétszázalékos GDP-bővülés tényleg jelentős ütemcsökkenés lenne – de még enyhe recessziónak sem menne el, nemhogy válságnak.

Egyszerűen beragadt a válság szó a közbeszédbe, a politikusi nyelvezetbe.

A média a maga természetéből adódóan amúgy is szeret erőset mondani: abból nem lesz szalagcím, hogy „bővül a gazdaság, de mérséklődő ütemben”. A politikusok is szívesen használják a válság szót, már csak azért is, mert ha válság van, akkor könnyebb felmutatni, hogy a kormány a helyén áll, a gondos vezető a vártán. Krízis idején indokolhatók a válságintézkedések, például egy különadó bevezetése. Utána viszont nem könnyű visszaállni a jogalkotási békeidőre, kivezetni a rendkívüli adókat, amelyek időközben beépültek a büdzsé szokásos bevételei közé.

Természetesen tényleg beüthet egy krízis, akár világgazdasági méretekben.

Az Economist egyértelműen a politikai kockázati tényezők felől látja lehetségesnek ennek bekövetkeztét. A vámcsatározásból sajnos valóban kifejlődhet globális vámháború – amely legerősebben a külpiacra igen nyitott nemzeteket érintené. Például minket. A kínai belső hitelbuborékból is kifejlődhet válság, súlyos tovaterjedő hatásokkal. Nálunk a munkaerő elfogyása és a nyugatra migrálás felgyorsulása okozhat hirtelen teljesítmény-visszaesést. Általános recept ezekre nincs, de fontos a folyamatos tájékozódás és a rugalmas alkalmazkodás képességének megőrzése.