A növekedés demokratikus mérése

Abhijit Banerjee és Esther Duflo vezető közgazdászok, az idei közgazdasági Nobel-díjasok (mellettük még Michael Kremer is megkapta az elismerést – a szerk.) hívták fel a figyelmet arra, hogy a bruttó hazai termék (GDP) nem megfelelő mérőszám a jólét mérésére. Az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) által közölt emberi fejlettségi index (HDI) olyan indikátorokat összesít, mint a várható élettartam, az oktatás, az egy főre jutó jövedelem, és már régen alternatívája az egy főre jutó jövedelem mutatójának. 2008-ban Joseph E. Stiglitz, Amartya Sen és Jean-Paul Fitoussi egy tanulmányban kimutatta a GDP sok hiányosságát a francia kormányzat által szponzorált Gazdasági Teljesítmény és Társadalmi Haladás Mérésének Nemzetközi Bizottsága (International Commission on the Measurement of Economic Performance and Social Progress) számára. Ezt követően az OECD által szponzorált tanulmányok feldolgozták az ő megállapításaikat, és a Brookings Institution kutatója, Carol Graham, valamint a Duke Egyetem kutatója, Matthew Adler kapcsolódó kutatásai is (az előbbi a szubjektív jólétről, az utóbbi a társadalmi jólét méréséről írt) kedvező visszhangra találtak.

Mindemellett a GDP továbbra is a legfőbb mérőszámnak számít a politikusok körében. A politikai döntéshozók világszerte továbbra is várják a GDP-növekedés negyedéves adatait, és azok egytized százalékpontos változásait a makrogazdasági teljesítmény jelentős jelzőszámainak tartják. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) Világgazdasági kilátások (World Economic Outlook) című kiadványa számos téma alapos elemzését tartalmazza, és ezek mindig a GDP elemzésével kezdődnek.

Annak megértéséhez, hogy miért igen problematikus a GDP-növekedést a fejlődés szinonimájaként kezelni, gondoljunk egy olyan 10 lakosú, 190 dolláros GDP-vel rendelkező országra, ahol 9 lakos 10 dollárral, míg a tizedik polgár 100 dollárral rendelkezik. (Továbbá feltételezzük, hogy a GDP egyenlő a nemzeti jövedelemmel, így nem beszélhetünk külföldről származó nettó faktor jövedelemről.)

Képzeljük el, hogy az első 9 polgár jövedelme nem növekszik egy adott évben, miközben a tizedik polgáré 10 százalékkal emelkedik. Az ország GDP-je így 190 dollárról 200-ra nő, ami mintegy 5,26 százalékos éves növekedési rátát jelent. Ez tükröződik a nemzeti jövedelem számításának megszokott módjában. Az egyéneket az összjövedelemben meglévő arányuk szerint súlyozzák, és ez az 5,26 százalék egy súlyozott átlagot jelent, amelybe a tizedik polgár jövedelmének növekedése 9-szer nagyobb mértékben számít bele, mint a másik 9 polgár jövedelmének növekedése.

Állítsuk szembe ezt a példát egy olyan esettel, amikor ugyanez az ország egy demokratikusan számított növekedési rátát használ, ahol minden egyes személyt azonos súllyal vesznek figyelembe a népesség arányában, és nem az összjövedelem arányában súlyozzák őket. Ebben az esetben a növekedési ráta a kilenc ember nulla százalékos növekedési rátáját, illetve a tizedik ember 10 százalékos növekedési rátáját tükrözné súlyozottan oly módon, hogy mindenkit egytized arányban súlyoznak, és így a teljes növekedési ráta 1 százalék lesz.

Az egyének jövedelmük arányában történő súlyozását a közvélemény általában nem érzékeli.

Erre a hallgatólagos gyakorlatra fontos felhívni a figyelmet, mivel az egy dollár, egy szavazat elvét erősíti az egy polgár, egy szavazat elve helyett. Természetesen fontos, hogy egy piac összesített nagyságát vagy egy ország gazdasági erejét megbecsüljük, azonban ez nem fedi le egy adott gazdaság teljesítményét a polgárai szempontjából.

Aligha ez az egyetlen oka annak, hogy a GDP nem megfelelő mérőszám a jólétre vonatkozóan.

Ez a mutató ugyanis nem veszi figyelembe az emberek tisztelet, méltóság, szabadság, egészség, jogállam, közösség és tiszta környezet iránti igényét. De még ha biztosítják is ezen összes demokratikus „jószágot”, a GDP továbbra sem tekinthető a fejlődés mérőszámának, csak a jövedelmek tekintetében.

Thomas Piketty, Emmanuel Saez és Gabriel Zucman közgazdászok munkájára alapozva a Center for Equitable Growth a GDP 2.0 bevezetését javasolta, amely mérőszám kiegészítené a meglévő aggregált GDP-jelentéseket a népesség különböző rétegeinél, például a jövedelmi ötödöknél jelentkező jövedelemnövekedés szétszálazásával. Ennek a jövedelemeloszlási képnek a rendszeres közreadásához a kormányzat különböző részeinek nagyobb fokú együttműködésére, illetve néhány megegyezésre van szükség például abban a kérdésben, hogy az adóadatokat miként használják a megszokott nemzeti számlák kiegészítésére.

Ha ezek a jövedelemeloszlási adatok rendszeresen rendelkezésre állnak, akkor ki lehet számítani egy növekedési rátát a jövedelemelosztás minden tizedének súlyozott átlaga alapján, a lakosság azonos súlyozása révén, ahogy az a fenti példában is szerepelt.

Az egyes emberek pedig továbbra is a jövedelmük alapján lennének súlyozva az adott jövedelmi csoporton belül (emiatt lenne előnyösebb a jövedelmi tizedek használata a jövedelmi ötödök helyett), azonban a végső eredmény jóval közelebb állna a demokratikus, ideális metódushoz, mint a jelenlegi módszerek.

A GDP-növekedés mutatójának egyik fő előnye, hogy egy egyszerű számmal ki lehet fejezni, miközben más teljesítményindikátorokat számos mérőszámmal jelenítenek meg, vagy lényegében tetszőleges módon összesítik őket. A jövedelmi részesedés implicit használata összesített súlyozásként tökéletesen megfelel a makrogazdasági elemzések számára, és nem is tekinthető önkényesen megadott mérőszámnak. A probléma akkor jelentkezik, amikor a GDP a fejlődés helyettesítőjeként jelenik meg. Amit könnyen tudunk mérni és elegánsan kommunikálni, az elkerülhetetlenül meghatározza, hogy mire fogunk fókuszálni a szakpolitikai kérdéseknél. Ahogy azt a Stiglitz–Sen–Fitoussi-jelentés kimondta, „amit mérünk, az kihat arra, hogy mit teszünk”.

A demokratikus mérőszámok, mint a GDP 2.0 növekedési ráta publikálása nem tekinthető vágyálomnak. Egy olyan GDP-növekedési ráta, amely egyenlő súlyozást használna a lakosság minden egyes jövedelmi tizedénél, szintén egy „egyszerű számot” hozna létre a megszokott növekedési ráták kiegészítésére. Való igaz, hogy ez nem rendezné annak a jelentős különbségnek a kérdését, amely sok országban a felső jövedelmi tizeden belül mutatható ki, ahol a topjövedelmű 1 százalék aránytalanul jobban járt az utóbbi időben, mint az adott tizedhez tartozó többi réteg. Emellett kijelenthető az is, hogy továbbra is szükség van további mérőszámokra a jövedelmen kívüli más tényezők teljesítményének mérésére. Egy szimpla mutató publikálása a GDP-növekedési ráta mellett azonban megnyithat egy hosszú utat annak, hogy a gazdasági teljesítményről szóló domináns diskurzusok megváltozzanak.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org