A fejlett gazdaságok hiányzó láncszeme

A foglalkoztatottság mértéke 2020 elején Euró­pában és az Egyesült Államokban is rekord­magas, és tovább növekszik. A munkahelyek megszűnésének folyamata, amelyet a 2008-as pénzügyi válság és az azt követő recesszió idézett elő, ellentétes irányt vett. Számos fejlett országban azonban mást tükröz a közhangulat.

Ilyen jó gazdasági adatok mellett miért ennyire borús az általános közérzet?

A McKinsey Global Institute új kutatása mélyebb bepillantást enged a fejlett gazdaságok helyzetébe, és azt próbálja leírni, miként változott az egyének helyzete munkavállalóként, fogyasztóként és megtakarítóként az elmúlt húsz évben.

Sok biztató folyamat ment végbe, beleértve az új foglalkoztatási lehetőségeket, illetve számos termék és szolgáltatás árának csökkenését. Ugyanakkor legalább három olyan kritikus terület mutatható ki, amely százmilliók életét befolyásolja kedvezőtlenül a vizsgált huszonkét OECD-tagállamban.

Ezek segíthetnek magyarázatot adni arra, hogy a gazdasági adatok miért nincsenek összhangban az emberek egyéni tapasztalataival.

Először is tekintsük át a jó híreket.

Az álláslehetőségek jelentős mértékben növekedtek a 21. század első két évtizedében az OECD-tagországokban az átlag foglalkoztatási ráta 70 százalék fölé emelkedett. Jelenleg mintegy 45 millióval több embernek van állása, mint 2000-ben, és közülük 31 millióan nők.

A fogyasztóknak kedvezett az is, hogy a diszkrecionális termékek és szolgáltatások – a távközléstől a ruházati és lakberendezési cikkekig – ára csökkent. A globalizáció fokozta a versenyt, és jelentősen csökkentette az árakat.

Ha minden más tényezőt azonosnak veszünk, akkor egy adott egyénnek – tíz ország átlagát tekintve – évente hat héttel kevesebb munkával ugyanaz a fogyasztási szint érhető el, mint 2000-ben.

Az egyéni átlagos vagyon is növekedett a 2008-as krízist követő csökkenés után. A digitális bankolásnak és más fintech innovációknak köszönhetően a megtakarítók számára új lehetőségek és termékek váltak hozzáférhetővé, amelyek közül több korábban csak a vagyonosoknak volt elérhető.

A teljes kép azonban nem ennyire rózsás. A munkaerőpiac jóval polarizáltabbá vált a kevés és a minőségi szaktudást igénylő munkák között, valamint a bérek sok munkavállaló esetében stagnálnak.

Míg a szakirodalom jórészt a közepes képzettséget igénylő, közepes keresetet biztosító állások mennyiségének csökkenésére fókuszál, kutatásunk szerint az alacsony jövedelműek azok, akik a legrosszabbul jártak.

Bár a foglalkoztatottság növekedése e réteg körében valóban felgyorsult, a bérek stagnálását a megélhetési költségek (elsősorban a lakhatási költségek) növekedése, valamint a háztartásokat a gazdaság ingadozásainak jobban kiszolgáltatottá tevő nyugdíjrendszerbeli változások kísérték.

Japán és Dél-Korea kivételével az általunk vizsgált tizennyolc országban mindenhol emelkedtek a háztartások költségei az elmúlt két évtizedben. Költségvetésüknek legnagyobb tételét a lakhatás teszi ki, amely átlagosan a kiadások mintegy negyedét emészti fel (több mint kétszerese az ételre költött átlagos részaránynak). A lakhatási költségek emelkedése a teljes infláció 37 százalékát teszi ki 2000 óta.

Ha a felsőoktatás és az egészségügy költségeit is beszámítjuk, a háztartások kiadásai e területeken az átlagos jövedelemnövekedés jelentős részét felemésztik. Ha minden más tényezőt azonos értékűnek veszünk, akkor tíz országban egy fogyasztónak átlagosan évente plusz négy hetet kellene dolgoznia ahhoz, hogy a lakhatás, az egészségügy és az oktatás terén ugyanakkora lehessen a fogyasztása, mint 2000-ben.

A nyugdíjprobléma a másik olyan kérdés, amely borússá teszi a közhangulatot. Mivel tovább élünk, egyre több pénzt kell félretenni a nyugdíjas évekre. Az általunk vizsgált huszonkét országban ennek ellenére a várható húszévnyi nyugdíjidőnek csupán a felét fedezik a kötelező nyugdíjak.

Emellett fontos strukturális változások is végbementek: a járadékmeghatározott nyugdíjrendszerek elmozdultak a járulékmeghatározott nyugdíjrendszerek felé, ez a piaci kockázatot az egyéni megtakarítókra hárítja, valamint a terheket az egyéni megtakarításokra helyezi egy olyan időszakban, amikor a háztartások megtakarításai csökkennek.

2017-ben a 15 év felettiek több mint felének nem volt megtakarítása a nyugdíjas évekre, mintegy negyedüknek pedig egyáltalán nem volt megtakarítása.

Ezek a változások részben az automatizáció, a globalizáció és a demográfia terén kibontakozó trendek következményei. Az olyan fejlett gazdaságokban, mint Németország, Olaszország és Japán, csökken a munkaképes korú népesség száma.

De jelentős változások történtek az egyéneket és az intézményeket érintő társadalmi szerződésekben is. Az egyéneknek és a háztartásoknak egyre nagyobb felelősséget kell vállalniuk saját gazdasági helyzetükért, mert az intézmények e tekintetben háttérbe vonultak.

A technológiai fejlődés a 21. század következő néhány évtizedét izgalmas időszakká teszi. Biztosítanunk kell, hogy azok az előnyök, amelyeket az első két évtizedben elértünk, fennmaradjanak és tovább növekedjenek annak érdekében, hogy a lehetőségek és a gazdasági jólét teljes potenciálját realizálhassuk.

Azt is biztosítanunk kell azonban, hogy a következő generáció helyzete az egyének szintjén jobb és inkluzívabb legyen, mint amilyen a múltban volt.

Copyright: Project Syndicate, 2020

www.project-syndicate.org