Mi (nem) fog megváltozni?

Amikor az Európai Unió tagállamai lassan kinyitnak a koronavírus (első hulláma) után, számos stratégiai kérdést kell feltenni.

Van, aki szerint minden meg fog változni, és van, aki szerint semmi. Stephen Hawking, korunk egyik legnagyobb, nemrég elhunyt csillagásza úgy vélte, hogy a világ többet változott az utóbbi száz évben, mint bármely korábbi évszázadban.

Ez nem valamiféle új politikai vagy gazdasági tanok megjelenésére vezethető vissza – mondta –, hanem arra az óriási műszaki-technológiai fejlődésre, amelyet az alaptudományok eredményei tettek lehetővé. Honfitársa, a közgazdaságtan egyik megújítója, John Maynard Keynes szerint nem is az új gondolatok megértése nehéz, hanem a régiektől való megszabadulás; ezek behálózzák agyunk minden zugát annak a nevelésnek következtében, amelyben részesültünk.

Azoknak is igazuk lehet ugyanakkor, akik szerint semmi sem lesz a régi: Hérakleitosz úgy hirdette, egyetlen ember sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mert az már nem ugyanaz a folyó, és ő már nem ugyanaz az ember.

A mostani generációk számára a koronavírus-járvány az Európai Unióban valójában egy új helyzetet teremthetett a korábbi válságokhoz képest.

Herman Van Rompuy, az Európai Tanács emeritus elnöke úgy véli, a legnagyobb különbség a legutóbbi, 2008–2009-es pénzügyi-gazdasági válság és a jelenlegi között az, hogy ez a mostani kihívás nemcsak a gazdaságról és a pénzügyi stabilitásról szól, hanem – az utóbbi évtizedekben először – az emberek számára mindennapi, fizikailag is élet-halál kérdés volt.

Az általános leállás pedig valójában olyan volt, mint egy globális áramszünet a világgazdaság villanymotorjában: soha ehhez fogható nem volt korábban.

A mostani sokkhatást – a számok tükrében – hasonlíthatják akár egy háborús helyzethez is, de ez az összevetés ott sántít, hogy bár a gazdasági alrendszerek teljesítménye mindenhol valóban drasztikusan visszaesett az elmúlt hónapokban, de sem az infrastruktúrában, sem pedig az aktív korú munkaerő kínálatában nem történt változás, vagyis megmaradt minden épület, életben maradtak az emberek (az ezres-tízezres nagyságrendű veszteségek mellett).

Újjáépíteni is másként kell. Olyan volt már korábban, hogy az egyes alrendszereket, ágazatokat (bank, ipar, mezőgazdaság) az egyes országokban vagy régiókban sokkhatás érte, de egyszerre mindenkit érintően még nem történt ilyen, ami Van Rompuy szerint azt is megmutatta, hogy Európa sebezhetősége kifejezetten nagy, a külső tényezőktől való függősége pedig egyenesen óriási.

Ezért az EU-nak sokkal jobban függetlenítenie kellene magát az ázsiai beszállítói láncoktól, ideértve az egészségipart és a biotechnológiát is, amelyek különösen a járvány miatt kerültek előtérbe.

A beszállítói láncoktól való függetlenség azonban kemény dió, hiszen a költségekről és a profitokról is szól, nem csak a megfizethető árukról.

Ez egyrészt azt feltételezi, hogy az ipar arányát és teljesítményét fokozni kell az unióban, hogy az áhított nagyobb önállóság létrejöjjön. (Magyarországon a nemzeti össztermékben tavaly 22,4 százalékot tett ki az ipar hozzáadott értéke a Központi Statisztikai Hivatal szerint, az elmúlt nyolc évben pedig összesen 2 százalékponttal emelkedett a mutató úgy, hogy az ipari termelés volumene az elmúlt évben majdnem 5,5 százalékkal bővült, ami uniós szinten is kiemelkedő volt. 2017-ben az ipari termelés relatív súlya alapján az EU-ban az első ötben négy kelet-közép-európai ország – köztük Magyarország – volt a toplista élén.)

Másrészt a francia elemzőház, az Institut francais des relations internationales (IFRI) egyik tavaszi tanulmánya szerint a globalizáció két fő pillére továbbra is az Egyesült Államok és Kína maradhat, ám jó néhány aspektus meg fog változni.

Például a környezeti és az egészségügyi szempontok átértékelődése, a nagyhatalmak nemzetállami alapú versengése, a nemzetközi kereskedelem lelassulása, az adatok áramlásának és a modern technológiák alkalmazásának felgyorsulása, valamint a régiók közötti egyenlőtlenségek fennmaradása, növekedése, különösen a fejlődő országokban lévő külföldi pénzügyi források, tőkék kivonása miatt (ami az utóbbi hetekben látható volt).

A francia think tank rámutatott arra is, hogy a koronavírus-járvány egyúttal láthatóvá tette az EU megosztottságát és gyengeségét is. Az elemzők úgy vélik, hogy végső soron a tagállamok nem közösen léptek fel (lásd a vakcinafejlesztést vagy az egészségügyi eszközök beszerzését), az uniós intézmények pedig az elvárható koordináló szerepet sem tudták ellátni.

A jó példák (mint a hazánk által az elsők közt támogatott RescEU-kezdeményezés) és méltánylandó erőfeszítések (egyes költségvetési szabályok rugalmasabbá tétele) ellenére az egyik legnagyobb stratégiai kérdés az lesz az IFRI szerint, hogy az Európai Unió gyakorlatilag két szék közé esett az Egyesült Államok által elindított, az amerikai ipar „hazahozatalát” is célzó kereskedelmi háború és a kínai, államilag irányított kapitalizmus konfliktusa közepette.

Ha ez a gazdasági és geopolitikai küzdelem folytatódik, akkor az EU-nak a két tábor közül kellene választania, ami még a francia kutatók szerint sem érdeke.

A patinás Institut Jacques Delors elemzője, Eulalia Rubio szerint az unió nincs igazán felkészülve az ilyen és hasonló, gyors lefolyású válságokra.

Bár sok helyen és különböző pénzügyi csomagok létrehozására tettek-tesznek a szakértők javaslatokat, a kulcskérdés valójában a gyorsaság és a hatékonyság. Darvas Zsolt, a Bruegel Intézet nevű brüsszeli elemzőház szakértője szerint pontosan itt van az EU szűk keresztmetszete, ugyanis pillanatnyilag a járvánnyal kapcsolatos, segítséget nyújtó kifizetések háromnegyede 2023-ban és azt követően várható csak, ami nem más, mint eső után köpönyeg.

A szakértő kimutatása szerint az Euró­pai Unió költségvetéséből finanszírozott programok tervezését, jóváhagyását és végrehajtását szabályozó adminisztratív tényezők miatt az új uniós helyreállítási eszközök eddig bejelentett 440 milliárd eurós támogatásának várhatóan kevesebb mint egynegyedét fogják kifizetni az elkövetkező két és fél évben, miközben valójában a gyors uniós segítség lenne a legfontosabb, különösen a hónapról hónapra élő vállalkozások vagy a legsúlyosabban érintett ágazatok számára.

Ráadásul még az is bonyolítja a kérdést, hogy az EU hogyan is jusson hozzá a pótlólagos forrásokhoz, és hogyan vállaljon kötelezettségeket ezekre, akár évtizedekre is – mint ahogy a finn jegybank elnöke, Olli Rehn, az Európai Bizottság korábbi, gazdaságért és monetáris ügyekért felelős biztosa a minap fejtegette a 2058-ig tartó eladósodás kockázatait és előnyeit vizsgálva, a járvány gazdasági hatásainak kezeléséről szólva.

A hétköznapi ember számára is megfogható, igazi kihívás azonban ennél sokkal prózaibb: vajon a társadalom szintjén mi magunk mit akarunk megváltoztatni, az emberek hogyan akarnak másképp élni? A járvány egyik legnagyobb tanulsága az volt, hogy alapvetően az idősek vannak a legnagyobb veszélyben, ámde az idősek aránya folyamatosan nő nemcsak az EU-ban, hanem hazánkban is.

Ez azért is kardinális kérdés, mert egyre inkább érinti majd az aktív korúak csoportját (az aktivitás kitolódásával). A betegségek, fogyatékosságok ráadásul döntően már ötven év felett alakulnak ki. Az egészségesebb életmód – amiben sajnos nagyon rosszul teljesítünk – a legfontosabb faktorrá válik az egészségügyi kockázatok tekintetében, még a genetikával kapcsolatos tényezőket, valamint az egészségügyi intézményrendszer hiányosságait is megelőzve.

Hogy mi változik? Rajtunk múlik.