Crack-up boom vagy új norma?

A pénzügyi piacokon rég nem látott eufória tapasztalható. Ennek számos jele van a hagyományos eszközárazási technikákat alkalmazva. Mivel a folyamat globálisan élénkítő gazdaságpolitika kíséretében, korábban nem látott fiskális és monetáris politikai lazítás mellett zajlik,

ezért egyre gyakrabban hangoztatják a pénzügyi piacok értékelésénél az osztrák iskola képviselője, Ludwig von Mises úgynevezett „crack-up boom” elméletét.

A crack-up boom elmélet az osztrák iskola üzleticiklus-elméletéhez kapcsolódik.

Az elmélet a ciklus végéhez kötődő túlzóan laza monetáris politikából és pénzteremtésből indul ki, ami a hitelezés drámai felfutása és a túlfogyasztás miatt az inflációs várakozások elszaladását jelzi.

Mises szerint a deflációnak elhanyagolható a veszélye, míg az elszabaduló inflációé jelentős. A folyamat az elmélet szerint hiperinflációba torkollhat. Manapság egyre több elemző hivatkozik a crack-up boom elméletre.

Nem először fordul elő, hogy a hiperinflációval riogatnak közgazdászok. 2008 után a jegybanki eszközvásárlások (QE) kapcsán világszerte számos közgazdász várakozása volt a hiperinfláció megjelenése.

Ezzel szemben hosszú évekig nulla vagy negatív fogyasztói árindexben mérhető infláció jellemezte a globális gazdaságot. Az euróövezetben 2013 és 2018 között a cél alatt alakult az inflációs ráta. A QE-programok felfutásával a 2010-es években nem a fogyasztói árak alakulásában, sokkal inkább az eszközárakban volt megfigyelhető az áremelkedés. Ennek oka, hogy a QE során megteremtett elektronikus pénzt kevéssé a reálgazdaságban használják fel, inkább a pénzügyi piacokon találta meg a helyét befektetések formájában. 2020 óta a QE-programok világszerte újraindultak, így a tavaly márciusi tőzsdei korrekciót követően látványos emelkedés figyelhető meg az eszközárakban. A hiperinflációs rémet újra gyakrabban hallani világszinten közgazdászok szájából, pedig nagyon fontos lenne a crack-up boommal szemben fennálló különbséget megérteni és hangsúlyozni. Az eszközáraknál a hagyományos mutatók alapján jelentős a túlárazottság. Kétséget kizárólag 2009 óta páratlan bikapiac van a hátunk mögött.

A részvényárfolyamok bevételhez kalkulált rátája ugyanúgy extrém árfolyamokat jelez, ahogyan a profitabilitás alapján vett metrikák is.

Ha az utóbbi 30 éves egy részvényre jutó nyereség és árfolyam arányát vesszük, akkor a jelenlegi 18 hónapra előretekintő várható vállalati nyereségek alapján az USA S&P 500 közel 40 százalékos túlértékeltséget mutat. Az úgynevezett Buffett-indikátor adott tőzsdék piaci kapitalizációját méri a GDP-hez, és jelenleg a Dow Jones esetében 1,55-os szinten áll, 2007-ben 1 alatt volt a válság előtti legmagasabb értéke, és utoljára 1939-ben állt ilyen magas szinten. A fő kérdés, hogy vajon nullakamatos környezetben értelmezhetők-e egyáltalán ezek a mutatók. Láthatóan nagy a bizonytalanság a pénzügyi piacokon és a makrotrendek értelmezésében.

A nulla vagy negatív kamatkörnyezetben a korábbi tankönyvek számos állítása érvényét veszti, mert új kihívások és gazdaságpolitikai mellékhatások jelennek meg. A hozam keresése miatt a pénzpiacokat áthatja a FOMO (fear of missing out), a kimaradástól való félelem, és ez felerősíti a spekulatív magatartást és a nagyobb kockázatvállalást. Ha a kamatok tartósan nulla szinten maradnak, úgy a mai extrém eszközárak is igazolódhatnak, és új norma alakulhat ki a pénzügyi piacokon. Ha azonban megkezdődik a monetáris szigorítás, akkor nagyon gyorsan elindulhat a kijózanodás a befektetők körében, ami jelentős eszközár-korrekciót idézhet elő. Így a jegybanki reakciók miatt a pénzpiacon is komoly tétje van annak, hogy a fogyasztóiár-infláció növekedése mennyire lesz tartós.