Alma alakú körték

Közkeletű az a hozzáállás, amely az inflációs mutatók racionalitását vagy életszerűségét kritikai hangokkal illeti, hiszen kétségtelen, hogy az üzleteket és boltokat járva, valamint különböző szolgáltatások igénybevételekor bizony sokszor nem látjuk feltétlenül visszaigazoltnak a kimutatott árváltozások mértékét. Ennek alapvetően két fő oka van: egyrészt az eltérő mérési módszertanok, például a statisztikai hivatalok országonként különböző árindexeket használnak, másfajta fogyasztói kosarakat határoznak meg, amelyeket időnként felülvizsgálnak, a benne lévő elemeket sokszor átsúlyozzák vagy kicserélik. Másrészt mindannyiunknak egyedi fogyasztói kosara van, így könnyen belátható, hogy a londoni Cityben dolgozó bankár vagy a gdanski dokkmunkás fogyasztása más-más összetételű.

A különböző gazdasági mutatók közül napjainkban (is) kiemelt figyelemnek örvend az infláció, az egyetlen olyan adózási formának szokás nevezni, amelyet jogszabály nélkül ki lehet vetni. Ugyanakkor, ha megismerünk egy aktuális adatot, vajon ez az egzakt szám mit mutat meg? Hogyan értelmezzük, illetve miképpen hasonlíthatjuk össze más mutatókkal?

Az infláció meghatározása folyamatosan változik, és állandó finomításokkal reményeink szerint egy fejlődésen megy keresztül.

• A „régi” közgazdászok az inflációt a gazdaságon belüli pénzkínálat mesterséges növeléseként határozták meg, egy olyan léggömb metaforájaként értelmezték (a latinban inflare – felfúj), amely nagynak tűnik, de igazából nincs benne semmi, azaz az inflációt tisztán monetáris jelenségként, a pénzkínálat bővülésének következményeként írták le.
• A „New Age” közgazdaságtana ezzel szemben az inflációt a gazdasági folyamatok természetes velejárójaként, az áruk és a nyersanyagok, valamint a szolgáltatások árának tartós emelkedéseként határozza meg, ami az árváltozások megjelenési formája.

Ha az inflációs folyamatokat és azok változásait szeretnénk értelmezni – még akkor is, ha azonos fogalmi kerettel dolgozunk –, hamar szembesülünk olyan problémákkal, amelyek megnehezítik a dolgunkat. Ezek a kihívások egyrészt metrikai, azaz mérési természetűek, másrészt praktikusak.

Amit nem lehet mérni, azt nem lehet irányítani

Az egyik kézenfekvő probléma az, hogy az infláció jelenlegi mérési folyamata költséges és időigényes is. Az eurózónában az erre szakosodott ármegfigyelők például a harmonizált fogyasztói árindex megállapításához havonta nagyjából 1,8 millió árat írnak össze több mint 200 ezer kereskedelmi egységben, 1600 településen, és országonként átlagosan 700 áru és szolgáltatás árait gyűjtik össze. Miután az infláció prioritás, és szükség esetén azonnali cselekvést igényel, a kormányzatok és a jegybankok nem engedhetnek meg maguknak időveszteséget. A területi ármegfigyelők alkalmazásánál (egyelőre) nincs hatékonyabb metódus az ármegfigyelésre, de a technológiai fejlődés is a segítségükre siet.

A mérés és az összehasonlítás szempontjából probléma az áruk és szolgáltatások összetételének és minőségének változása. Gondoljunk csak arra, hogy mennyit változtak az elmúlt év(tized)ekben az elektronikai eszközeink, az autóink vagy akár az igénybe vett szolgáltatásaink. Hogyan hasonlítsuk össze például a mobiltelefonjaink múltbeli és jelenlegi árát, amikor funkcióikban is más minőséget képviselnek? Hasonlóképpen bizonyos termékek elavulnak, kikerülnek a kosárból (például walkman), mások viszont bekerülnek. Gyakran előfordul az is, hogy a gyártók a saját költségeik növekedésére azt a választ adják, hogy egy-egy termék méretét vagy minőségét csökkentik (shrinkflation-skimplation), az ára ugyan papíron változatlan marad, de ugyanazért az összegért kevesebb tejfölt vagy kisebb csokoládét – és így tovább – kapunk.

Torzító tényező továbbá a termékek és szolgáltatások egymás közötti, valamint márkák közötti átjárhatósága, és az üzletek és a szolgáltatók helyettesíthetősége. Ha egy általunk kedvelt termék ára emelkedik egy üzletben, ugyanott más márkájú, de ugyanolyan tartalmú terméket is választhatunk, vagy a már megszokott terméket a versenytársnál a korábbi áron, netán olcsóbban is megkaphatjuk. Nyilvánvaló, hogy emiatt a központilag mért és a személyes fogyasztói kosarunk árváltozása nem lesz ugyanaz.

A szakirodalom és a tankönyvek egyik kedvelt példája az infláció mérésének nehézségeire, hogy félrevezetők lehetnek az egyszeri sokkok, vagy a monetáris horizonton rövid idejűnek számító változások hatásai, plasztikus példa erre az energia árának változása.

A különböző indexek eltérő célokat szolgálnak, ezért sokféle árindexszel találkozhatunk. Az angol rövidítések alapján a legfontosabbak:

• CPI – fogyasztói árindex: a legismertebb inflációs mutató, amely egy előre összeállított és folyamatosan felülvizsgált fogyasztói kosár termékeit (napi fogyasztási cikkek, tartós fogyasztási cikkek) és szolgáltatásait vizsgálja.
• HICP – harmonizált fogyasztói árindex: alkalmazása az Európai Unióban történik, ahol a nemzeti statisztikai hivatalok által megadott adatokat azonos módszertannal dolgozzák fel, annak érdekében, hogy a tagállamok ezek alapján összehasonlíthatók legyenek. A CPI-hez képest nem tartalmazza többek között az életbiztosítási és nyugdíjpénztári szolgáltatásokat, a szerencsejátékokat, a tagdíjakat, a kamat- és hitelterheket.
• Core CPI – maginfláció: ahogy a neve is mutatja, ez egy „megtisztított” mutató, amely az inflációs folyamatok alaptrendjét hivatott kifejezni, hiszen kiszűri az átmeneti ingadozásokat és a szélsőséges mozgásokat. Ugyan a fogyasztói árindexből számítják, de nem veszi figyelembe többek között a háztartási energiát és az üzemanyagot, az idényáras termékeket, a fel nem dolgozott élelmiszereket vagy a hatósági áras szolgáltatásokat. Szemléletében előremutató, nem véletlen, hogy a monetáris politika a leginkább ezt az adatot figyeli: amikor azt halljuk, hogy „a Magyar Nemzeti Bank egyetlen horgonya az infláció”, akkor ez alatt az adószűrt maginflációt kell értenünk.

Többször említettük már a különböző fogyasztói kosarakat. Az infláció meghatározásakor nagyon fontos a reprezentatív kosár kiválasztása, hiszen nehéz olyat kialakítani, amelyik mindenkinél közös. Fogyasztói csoportokat kialakíthatunk például életkor szerint: a Központi Statisztikai Hivatal alkalmaz külön a nyugdíjasokra vonatkozó fogyasztói árindexet. Más fogyasztói kosaruk van a különböző jövedelmi, vagyoni helyzetben lévőknek, ahogy akár nemi vagy területi differenciákat is felállíthatunk, továbbá meghatározó lehet a családi állapot, az érdeklődési kör vagy akár a (szub)kulturális mozgatórugók is.

A nemzetiség és a kulturális háttér sajátossága konkrétumokon keresztül érhető tetten. Nagy-Britanniában például a fogyasztói kosár elemei között megtaláljuk a focimeccsek belépőit, az e-cigaretták folyadékait, a belsőségeket, a fish and chipset. Árreprezentáns a kebab és a „karcsúsító klubok” belépődíja, a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat, valamint a magánsebészetek, sőt a társkereső oldalak szolgáltatásai is. Olaszországban a fogyasztói kosárból nem hiányozhatnak a paradicsomszószok, az étkezési olajok, a pepperoni és a cukkini, a habzóborok, a kávéfőzők, a színházak és operaházak jegyei, a robogók biztosítási díjai, és csak náluk mérvadó a táncórák árváltozása. Németországban természetesen fontos szempont a „bratwurst” és a „schnitzel” drágulása, górcső alatt van a kéményseprés díja, az elővárosi és távolsági vasúti jegyek ára, valamint az autós éttermek szolgáltatásai. Franciaország pedig semmit nem tesz a sztereotípiák ellen: a fogyasztói kosár részét képezi a békacomb és a csiga, a borok, a samponok, a varró- és gőztisztító gépek. Csak a franciák figyelik a prostitúció árának változását, valamint – talán ezzel összefüggésben – a magánnyomozók, az asztrológusok és a grafológusok, valamint a testőrök és a házassági tanácsadók szolgáltatásának díjait. Nyilván gasztronómiai specifikum hazánkban a tejföl, a túró és a túrós batyu, a Negro és a tarhonya, a különféle sörök és az Unicum, de az ezres nagyságrendű árreprezentáns között megtalálhatjuk a közjegyzői díjat vagy a különböző lottószelvényeket is.

Tehát mindannyian mások vagyunk, így hát természetesen különbözik a személyes inflációnk is. Tökéletesen leírják a különféle inflációs mutatók az árak változását? Nyilvánvalóan nem. Alkalmasak arra, hogy tájékozódási pontok legyenek? Egyértelműen igen.  A mintavételek jellege, mélysége és sűrűsége, a mérések, a tartalmi elemek kiválasztása és folyamatos monitoringja, súlyozásuk, valamint az algoritmusok megfelelősége okán állítható, hogy minden kritika ellenére az infláció az egyik legjobb gazdaságstatisztikai adat.