A kiaknázatlan kínai növekedési potenciál

Néhány közgazdász – olyan tényezőkre alapozva, mint például a beruházási ráta, az ipari hozzáadott érték, a foglalkoztatás – Kínát az 1970-es évek eleji Japánnal hasonlítja össze. Több mint két évtizednyi folyamatos gazdasági növekedés után ugyanis a japán gazdaság jelentősen megtorpant 1971-ben, az azt követő négy évtizedben pedig az átlagos éves GDP-növekedési ráta 4 százalék alá esett.

A potenciális növekedési ütem meghatározására kidolgozott konvergenciaelmélet pedig azt állítja, hogy a gyorsan növekvő fejlődő gazdaságok reál GDP-jének növekedése azután lassulni kezd, hogy az adott ország az egy főre jutó jövedelem terén eléri a fejlett gazdaságok szintjének meghatározott százalékát. Barry Eichengreen, Donghyun Park és Kwanho Shin közgazdászok szerint ez az arány az USA egy főre jutó jövedelmének mintegy 60 százaléka. Elméletük azt is állítja, hogy amint az utóbbi jövedelmi szintet eléri egy ország gazdasága, akkor az éves növekedési ütem nem esik vissza jobban két százalékponttal. Ez azt jelenti, hogy Japán GDP-növekedési ütemének fokozatosan kellett volna lassulnia 1971 után, szemben a több mint 50 százalékos visszaeséssel.

Ez az ellentmondás külső sokkokkal magyarázható. A japán gazdasági boom idején a teljes tényezőtermelékenység (total factor productivity, TFP) – amely az összes termelési tényező felhasználásával realizált outputot méri, vagyis az inputok hatékonyságát mutatja – mintegy 40 százalékkal járult hozzá a GDP növekedéséhez. Amikor a gazdasági növekedés lassult, a TFP-mutató nagyobb mértékben esett vissza. Ez a radikális változás egyértelműen a jen árfolyamának 1971-es erősödéséhez és az 1973-as olajválsághoz köthető.

Mikrogazdasági szempontból a hirtelen árfolyamváltozás és az olajárak meredek emelkedése akadályozta a cégeket abban, hogy az új költségfeltételekhez igazítsák technológiáikat és termelési módszereiket, ami összességében gátolta a TFP-mutató növekedését.

Külső sokkok magyarázzák a kínai növekedés 2007 óta tartó lassulását is. A jüan fokozatos erősödése az amerikai dollárral szemben a költségsokkok fő tényezőjének számít, azonban a 2008-as globális pénzügyi válságot követő keresleti sokk is súlyosbította a helyzetet.

A keynesiánusokkal szemben, akik a keresleti sokkokra fókuszálnak, az osztrák közgazdász, Joseph Schumpeter követői úgy tekintenek a költségsokkokra, mint amelyek fontos potenciális katalizátorai a strukturális reformoknak és az ipari fejlődésnek, amelyekre a hosszú távú alacsony növekedési ráta elkerülésére van szükség. Rövid távon a költségsokk számos gazdasági tevékenységet számol fel, hiszen vagy bezárásokra vagy más üzleti tevékenységre való váltásra kényszeríti a cégeket. A Schumpeter által „kreatív pusztításnak” nevezett jelenség azonban végső soron új, hatékonyabb cégek megjelenését, elterjedését tudja elősegíteni.

A probléma az, hogy ezt a folyamatot számos országspecifikus tényező, mint például politikai szempontok hátráltathatják. Ebben az értelemben a kínai kormányzat egy fontos teszten megy keresztül. Ha nem tudja kihasználni a költségsokk és a gazdasági lassulás nyújtotta lehetőséget a szükséges strukturális reformok végrehajtására, akkor Kína a potenciális növekedési rátát soha nem fogja teljesen elérni.

Annak ismeretében, hogy a termelékenység fejlődése a legjobb módja a költségsokkokkal szembeni védekezésnek, strukturális reformokat kellene elindítani a gazdasági átalakuláshoz és fejlődéshez szükséges feltételek kialakítása érdekében. Alapvető fontosságú, hogy piaci szabályok által uralt gazdasági környezet jöjjön létre, illetve csökkenjen a kormányzat beavatkozása, és megszűnjön a nem hatékony vállalkozások támogatása. Ezen törekvések hosszú távon Kína potenciális növekedési rátájának emelkedését fogják eredményezni.

Miután Kína egy főre jutó jövedelmi szintje csak az amerikai érték mintegy 10-20 százalékát teszi ki, az ország növekedési potenciálja a konvergenciaelmélet szerint távolról sincs kiaknázva. Az, hogy Kína ezt a növekedési potenciált a következő évtizedekben mennyiben tudja kiteljesíteni, alapvetően a TFP-mutató jövőbeni alakulásától függ.

Dwight Perkins és Thomas Rawski közgazdászok 2007-ben úgy számoltak, hogy a TFP-mutatónak éves szinten 4,3-4,8 százalékkal kell növekednie ahhoz, hogy Kína 2025-ig fenn tudja tartani a 9 százalékos GDP-bővülési ütemet és a 25-35 százalékos beruházási arányt. Ennek valószínűsége viszont igen csekély, miután a TPF-mutató több mint 30 éve átlagosan csak 4 százalékkal nőtt, és ennek üteme várhatóan a következő évtizedben lassulni fog.

Hat százalékos éves GDP-növekedési ütem fenntartásához azonos beruházási arány mellett a TFP-mutatónak csupán 2,2-2,7 százalékkal kell növekednie éves szinten. Miután Kína termelékenységi szintje még mindig jóval alatta van a fejlett országokénak, a TFP-mutató 3 százalékos növekedése elérhetőnek tűnik. A strukturális reformokkal pedig Kína gazdasága még gyorsabban tudna bővülni, aminek köszönhetően a következő tíz évben elérhetné a 7-8 százalékos átlagos éves növekedési rátát.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org