Barbárok, német márkával a zsebükben

„Még mindig maradt annyi barbarizmus a legcivilizáltabb nemzetek közötti kapcsolatokban is, hogy majdnem az összes ország úgy kívánja hangsúlyozni nemzeti mivoltát, hogy önmaga és szomszédai nagy kényelmetlenségére önálló valutát használ.” Ezt mondta még 1848-ban John Stuart Mill. Az angol filozófus és közgazdász gondolataival összhangban másfél évszázaddal később az Európai Unió országainak nagy része úgy gondolta, elég a barbarizmus időszakából, és megalkották az eurózónát. Elvégre is okozott már elég kényelmetlenséget és felesleges tranzakciós költséget a különböző devizák alkalmazása.

De vajon érdemes-e Magyarországon is felhagyni a barbarizmus korszakával? Ha valóban szeretnénk, akkor hamarosan nálunk is lehetne euróval fizetni, és kidobhatnánk a forintot – mostanában tanácsosabb inkább csak biztonságba helyezni a korábbi nemzeti valutát a megsemmisítés helyett –, hiszen csaknem az összes bevezetési kritériumot teljesítjük. Nem kell azonban rohanni, hiszen egyre több jel utal arra, hogy jobb a partvonalról figyelni az eseményeket.

Sok ország igyekezett minél hamarabb belépni az euró védelme alá, amikor teljesítették a csatlakozási feltételeket. Azt a legtöbb tagállam csak később látta, hogy az esernyő legfeljebb napsütésben van a fejük felett – ha vihar közeleg, akkor pillanatok alatt elkapják a náthát, az orvosságot pedig nem saját nemzeti bankjuk írja fel, hanem az eurójegybank, amely minden tagországnak szinte kivétel nélkül ugyanazt a pirulát adja be. A dózis sokszor túl kevés volt az elmúlt másfél évtizedben, így a válság során például nem segítette a kilábalást a periférián; máskor pedig óriási, ami a világgazdasági krízis előtt ugyanezekben az országokban hatalmasra fújta az eszközárbuborékokat. Egy dolog kétségtelen: az euró bevezetése óta leginkább a legnagyobb tagállam, Németország gazdasági ciklusaihoz illeszkedett a közös monetáris politika.

Persze ha eltekintünk az önálló kamatpolitika, illetve a válság után egyre hangsúlyosabbá váló országspecifikus feltételekhez illeszkedő nem hagyományos monetáris eszköztár hiányának esetleges negatív hatásaitól, akkor sem felejthetjük el, hogy ezzel együtt lemondunk az árfolyam-politikáról is. Sokak szerint ez nem is baj, hiszen leértékeléssel úgysem lehet tartós versenyképességi előnyre szert tenni, ráadásul ott, ahol magas az export importaránya – mint Magyarországon –, nem is érdemes ezzel próbálkozni. A lényeg azonban egyáltalán nem az, hogy van-e értelme a leértékelésnek. A legfontosabb, hogy a fizetőeszköznek együtt kell mozognia a gazdaság ciklusaival, mert ha nem így történik, az komoly növekedési áldozattal járhat. A periferikus euróországok átélték, hogy adósságválságuk során folyamatosan erősödött az euró, miközben gyengülésre lett volna szükségük. A legjobban ez a nyersanyagtermelők példáján látszik: őket épp most segíti meg, hogy az olajárak zuhanásával párhuzamosan hanyatlik a devizájuk, így nem csak a megszorításokra kell támaszkodniuk a stabilizálás során – utóbbi egyébként a politikai stabilitás meggyengülésével szokott járni mindenütt.

A problémák részben azért következtek be, mert az eurózóna nem teljesen optimális valutaövezet. Robert Mundell Nobel-díjas közgazdász elméletére próbálták felépíteni a monetáris uniót, ám a tankönyvi példa megvalósítása nem sikerült túl jól. Hiába hangzott jól, hogy a munkaerő, a tőke és az áruk szabad áramlásának megteremtésével minden rendben lesz, az országok úgyis leginkább egymással kereskednek, és kulturális különbségek sincsenek, valójában ez kevés. Az országok teljesen eltérő fejlettségi szinten állnak, nagyban különbözik a gazdaságok szerkezete, és különféleképpen reagálnak a szimmetrikus és aszimmetrikus sokkokra. Így nem is meglepő, hogy a magországokban történelmi mélyponton, a periférián pedig még most is historikus csúcs közelében van a munkanélküliség.

A hiányosságok kezelésére már komoly erőfeszítéseket tettek az eurózóna tagjai. Van már közös mentőalap, lesz bankunió meg talán pénzügyminiszter is. A periféria – és az egész zóna – elmúlt években látott vergődése azonban rámutat: az országok együtt barbárabbak lettek, mint a közös pénz bevezetése előtt. És bármit tesznek is a fiskális unió megalkotásán kívül, az nem oldja meg a mélyben húzódó problémákat: a német márka ugyanis így legfeljebb csak Németországnak jó.

(Az euró hazai bevezetésének kérdéséről szóló cikksorozatunkat itt olvashatja.)